„Mutassuk meg, hogy mi vagyunk többen!” – buzdított Orbán Viktor a közösségi oldalán a Békemenet előtt. Ennél plasztikusabban nem is fejezhette volna ki, mennyire tart attól, hogy a Tisza Párt vonulása nagyobb tömeget vonz majd, mint az övé. A kormányfő újabb bizonyítékát adta annak, hogy kezd elpárologni a magabiztossága és a Fidesz legyőzhetetlenségének mítosza.
A miniszterelnök aztán kénytelen-kelletlen
azt füllentette, hogy a Békemeneten kétszer annyian vettek részt, mint a Tisza „háborús menetén”. Tudta, hogy táborának ennyi is elég: bemondásra elhisznek neki bármit.
Magyar Péter sem akart lemaradni, és az általa meghirdetett Nemzeti Menet helyszínéről bejelentkezve közölte, hogy a „valaha volt legnagyobb rendezvény” következik. Mintha bizony elfeledkezett volna arról, hogy a nyáron milyen hatalmas emberáradat hömpölygött a Budapest Pride-on.
A helyzet az, hogy a fideszes és a tiszás demonstráción is rengetegen voltak. A személyes benyomások alapján mégis hajlamosak vagyunk azt állítani, hogy a számháborúból a Tisza Párt jött ki jól. Mármint nem a virtuális térben, hanem a valóságban. Szabó Andrea politológus egyetemistákkal kutatott mindkét eseményen, és ő is arra a megállapításra jutott, hogy az ellenzéknek jóval több embert sikerült utcára vinnie.
Nem elhanyagolható körülmény, hogy a Fidesz ezúttal is korlátlanul költötte a pénzt mozgósításra – sosem fog kiderülni, mennyit –, ingyenbuszok százai érkeztek a fővárosba. A Kossuth téren olyan monumentális színpadot ácsoltak, amelynek költségei alighanem a tízmilliós nagyságrendben mozogtak. A Tisza ellenben saját erőből, állami támogatás nélkül oldotta meg a szervezést. Magyar Péter egy egyszerű emelvényen állva, a „nép közé vegyülve” beszélt a Hősök terén.
Ha valaki madártávlatból, netán egy Gripen pilótafülkéjében ülve figyelte, mi történik október 23-án Budapesten, akkor nem sok különbséget fedezhetett fel a fideszes és a tiszás vonulás között. Mindkét rendezvény piros-fehér-zöld zászlóerdőbe burkolózott, és talán még a magasból is érzékelni lehetett, hogy mindkettőt áthatja a lelkesedés. Ha viszont leszállt a földre, és meghallgatta előbb Orbán Viktor, majd Magyar Péter szónoklatát, akkor két külön világba csöppent.
Kormánya ténykedését méltatva Orbánnak csupán annyira futotta, hogy előhozta a migránsok és az LMBTQ-aktivisták elleni fellépést. Képzelhetjük, milyen dicshimnuszt zengett volna önnön nagyszerűségéről, ha megvalósul Trump és Putyin budapesti randevúja. Így, hogy a csúcstalálkozó elmaradt – bocsánat: bizonytalan időre halasztást szenvedett –, számára csak az egyszerre unalmas és gyomorforgató brüsszelezés maradt.
A gazdasági bajokért – minő meglepetés – kizárólag a háborút okolta, amelynek természetesen már rég vége lenne, ha a kígyófészekként jellemzett Brüsszel „nem akadályozná az amerikai elnök békemisszióját”. Szokásához híven egyetlen szót se vesztegetett arra, hogy a háború kitörésében és folytatásában esetleg az Ukrajnát megtámadó putyini Oroszországnak is lehet némi felelőssége, ahogyan 1956-ra emlékezve se tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy a magyar forradalmat konkrétan a Szovjetunió fojtotta vérbe. Érthető: az akkori és mai történéseket összevetve a közönség kínos párhuzamokra bukkanhatna, amit Orbán Viktor mindenképpen kerülni akar.
Magyar Péter nem hagyta ki a kínálkozó lehetőséget, sorra lecsapta a magas labdákat. Szembeállította a rendszerváltáskor feltűnt fiatal demokrata Orbán Viktort a „pártállamot építő új Kádárra” vált mostani hasonmásával. Ötvenhaton kívül beszélt a megélhetési nehézségekről, a hazaszeretetről, az „új nemzeti megbékélésről” és azokról az intézkedésekről is, amelyeket kormányra kerülve a Tisza elsőként szeretne meghozni. Derűs, bátor, emberséges rendszerváltást ígért, és bejelentette, hogy Út a győzelembe elnevezéssel rövidesen újabb országjárásra indul.
A választás kimenetelére nincs döntő hatással, ezt a nemzeti ünnepet azonban – ha nem is kiütéssel, de jól látható fölénnyel – Magyar Péter és a Tisza Párt nyerte.