Ültem nemrégiben egy napfényes teraszon, délután, a Mátraalján. Előttem hatalmasra nőtt fenyőfák, generációkat kötnek össze: a nagypapa ültette őket, és most az unoka próbálja meg a fák alkotta hűs ligetet élettel megtölteni. Magas ágyásokat szerkesztett, szalonnasütőt és grillezőt telepített, s lampionokkal csiholt esti fényt ide. Több kéz alkotta tér, amelyek a valóságban sosem találkoztak, de ha úgy tetszik, a fák mégiscsak összekötik őket.
Itt mindig jó néhány fokkal hűvösebb van, mint máshol, ami a kánikulában még jótékony, így, ősszel viszont már fűtésért kiált. Amíg odabent melegszenek a radiátorok, idekint próbálom begyűjteni a bágyadt napfény egyre erőtlenebbé váló utolsó kis hullámait.
Felfelé, a Kékestető irányába nézek merengve, így épp csak a szemem sarkából látom, vagy inkább érzékelem a mozgást. Az is abbamarad hirtelen, hogy aztán újraéledjen megint. Oldalra fordulok lassan, lám egy fekete farkú, rozsdabarna mókus ugrál el mellettem, alig pár méterre a foteltól, amibe szinte belesüppedek most, nehogy észrevegyen, nehogy megzavarjam.
Talán még a lélegzetemet is visszafojtom, ki tudja, miféle mikroszemcséket érzékel az orrával.
Gyerekkoromban tanultam meg, hogyan váljak egy szempillantás alatt mozdulatlanná: apánk gyakran vitt magával minket az erdőre, s bár vadászott, velünk ilyenkor inkább a megfigyelés, a becserkészés volt a legfőbb cél. Csendben lenni, lélegzetet visszafojtani, ha az erdő széli tisztáson feltűnik egy vaddisznókonda, felénk sompolyog a róka, vagy hatalmas agancsaival megjelenik a gímszarvas. Tudom, hogy kell a száraz ágakat kikerülni, nehogy megreccsenjen a talpam alatt, s olyan kabátot, dzsekit választani, ami nem susog minden lépésnél, s színével is beleolvad az erdőbe.
Nem vesz észre. Lassan két méternyire van csak a foteltől, és úgy viselkedik, mintha övé lenne az egész udvar. Igaza van, ritkán töltünk itt időt. Hetek telnek el, míg valamelyikünk kijut ide, s jómagam, mióta kertes házban élek, még ritkábban fordulok meg errefelé. Ám míg amott a kert mindig egyfajta munkát is jelent a szépségen túl, emitt, zöldségek és virágbokrok híján jobbára a pihenésé az idő.
Már szinte a bokámnál jár, lassan úgy érzem, még a pulzusomat is letornáztam, s a testhőmérsékletemet is lecsökkentettem, hogy végképp beleolvadjak a környezetbe, s így megfigyelhessem őt. Felém fordul, ekkor veszem észre, hogy szája egy nagy gömbben végződik. Méretes diót szorongat a fogai között, nem is értem először, hogy tudja ilyen stabilan tartani a kemény héjat. A másik meglepetés, hogy ez a dió gyönyörű, bordázott és krémszínű, ép, egészséges, miközben nálunk otthon a dióburokfúró légy – ó, hát ez már majdnem Festéktüsszentő Hapci Benő! – szinte minden zöld héjat feketébe borított, s lyukat ütött a szívós kéregbe, kiszívva az ízt és az erőt a gerezdekből.
Mondanám neki, mutassa meg hol lelte ezt a szépet, tökéleteset, de miért tenném? Messze még a tavasz, találjon minél többet, s élje túl a telet, hogy jövőre találkozzunk itt megint.
