P. Szathmáry István: Sötét fellegek

Wladek Bélának fájt a feje, miközben Hevesi századosnál ült eligazításon. Tompán sajgó másnapos koponyája lőrésein kinézve tekintete időként a felettese asztalára kipakolt tárgyakra kúszott. Egy csúnya műanyag kávéstermosz (igaz, szép termoszt Wladek még életében nem látott), egy szerszámosláda, valamint egy táskarádió sorjázott a fényesre polírozott bútor tetején, továbbá egy négyzet alakú doboz, amin mindenféle kapcsolók és kijelzők voltak, egyik oldalán pedig kerekded lámpaszerűség díszelgett.
– És akkor rá is térek rögtön a lényegre, hiszen azért vagyunk itt! – Hevesi parancsoláshoz szokott hangjára Wladek felhagyott a merengéssel. – Gondolom, szemet szúrtak magának az asztalomra kipakolt tárgyak.
– Minek is tagadnám – mondta Wladek, és megpróbált kedélyesen felnevetni, de a végeredmény inkább emlékeztetett egy korhadt fapadló megkönnyebbült nyögésére.
– Nos – Hevesi álltában összefonta maga előtt a kezét –, mérföldkőhöz érkeztünk.
Hatásszünetet tartott, és meredten a másik arcába nézett. Wladek hátát nyomta a kényelmetlen fémvázas szék.
– Nyílt titok, hogy azok odaát mi mindennel kísérleteznek. Drogok, mindenféle kemikáliák, pszichológia. Bele akarnak mászni az emberek agyába. Csakhogy mi sem vagyunk restek! És most legfelülről kaptunk valami olyasmit, amivel lépéselőnyre teszünk szert. Bizony, Wladek, egyenesen onnan!
Wladek megfigyelte, hogy Hevesi eltérő irányokba mutat olyankor, amikor az onnan szóba kerül. Valamiféle beidegződés, még abból a sötét évtizedből fakadó babonás félelem lehetett nála, hogy a szoba tetszőleges sarkai felé bökdöséssel célzott Moszkvára.
– A lényegre térek – folytatta pattogó hangon. – Magát érte a megtiszteltetés, Wladek, hogy elsőként válasszon. Termosz, táskarádió vagy szerszámosláda?
Wladek utólag örült, hogy a termoszt választotta. Mivel az akció, mint azt nemsokára megtudta, azzal járt együtt, hogy a megfigyelt személyt viszonylag nagy távolságból kellett folyamatosan követni, és közben mindig nagyjából ugyanabba az irányba fordítani a rejtekként szolgáló tárgyba épített titkos szerkezetet, nagyon nem volt mindegy, mit fog a kezében, amikor egész nap a főváros utcáin bandukol. Ráadásul az is kiderült, hogy a megbuherált termoszt szerencsére továbbra is minden gond nélkül meg lehet tölteni kávéval vagy bármilyen más folyadékkal.
– A lényeg, Wladek, hogy maga meg az akciócsoport két másik tagja folyamatosan követik a célszemélyt, és minden körülmények között megvalósítják a háromszögelés tényét. Ez nagyon fontos, ezt nem győzöm hangsúlyozni!
Addigra már annyit megértett Wladek, hogy van egy híres kortárs író, akit meg kell törni, de ehhez nem a régi módszereket veszik igénybe, hanem egy tudományos vívmány segítségére támaszkodnak.
Két-három nap múlva csodálkozva vette észre, mennyire nem tartja képtelenségnek az elsőre egészen nyakatekertnek tetsző koreográfiát. A Moszkvából érkezett és a hétköznapi tárgyakba gondosan beépített tápegységek valójában bonyolult ionizációs folyamatokat gerjesztő, vizualizációra alkalmas projektorok voltak. Ha a belőlük kibocsátott láthatatlan hullámokat egy képzeletbeli háromszög sarkaiból, vagyis a kávéfőző, a táskarádió és a szerszámosláda rejtett vágataiból egy pontra irányítják, akkor az előzetesen betáplált kép tartósan kivetül a sugarak metszéspontjára, főleg akkor, ha a felület, amire vetítik, sík, vagy legalábbis elég sima.
És itt jött az ördögi csavar, ahogy Hevesi fogalmazott, aki szokatlanul felvidult, miközben szemléltette az eszköz működését. Kéjesen ecsetelte, hogy a magyar technikusoknak sikerült a projektorok képelosztó központi egységébe egy baljós küllemű sötét felhő képét belevarázsolniuk. Ezt a felhőt meg, mintha csak diafilmezne a gyerekével, mondta, ki lehet vetíteni az égboltra. Már ha derűs az idő. És hát mi az, Wladek, amit még a legedzettebb, leginkább rátarti, rendszerellenes lélek sem tud tartósan elviselni, tette fel a kérdést felemelt mutatóujja mögül Hevesi, hát az, ha folyton és folyvást egy sötét felhő lebeg a feje felett! Aztán nevetésben tört ki. Wladek még sose látta ilyen felszabadultnak a főnökét.
Tény, hogy a célszemély kimondottan rendszerellenes volt. Folyton szervezkedett, aláírt és terjesztett. De az is tény, merthogy ezt maga a megfigyelt pszichológusa árulta el kis ráhatás után önként a nyomozó hatóságoknak, hogy mentálisan könnyű célpont az illető. Melankóliára, búskomorságra hajlamos, kissé szuicid, ahogy a jelentés fogalmazott. Nincs más hátra, mondta Hevesi, fokozni kell rajta a nyomást, érezze csak a jómadár, hogy egy sötét felhő követi mindenhová. Hogy míg mások felett a felhőtlen ég derűs kékje ragyog, ő el van átkozva. Egy idő után megtörik majd, disszidálni akar, mi pedig ekkor félrenézünk, már itt sincs, gond megoldva. Vagy megöli magát, hát van ilyen, nekünk az is jó.
El kellett ismerni, hogy Hevesi terve nem volt egészen légből kapott. Az összeszokott hármas egyre növekvő rutinnal háromszögelt, a folyton izgő-mozgó író meg egyre komorabb lett. Néha már attól kellett tartani, hogy annyira magába roskad, hogy fel se néz majd az égre, de persze megint Hevesinek lett igaza, nem hiába került ilyen magas polcra. Ez az író nem volt más, mind egy haszontalan álmodozó, aki nem bírja ki, hogy ne nyújtogassa felfelé a nyakát.
Aztán valami megváltozott. Az író egyik napról a másikra új szokásokat vett fel. Kilépve az utcára minden reggel ellenőrizte, vajon ott van-e a feje felett a szürke felhőpamacs, majd elégedett biccentéssel nyugtázta a látványt. A pszichológus jelentései is egyre furcsábbak lettek. Az író minden előzmény nélkül portugálul kezdett tanulni. Hétvégenként az erkélyén expanderezett. Ritkította kocsmalátogatásait, szeretőit mellőzte. Társas kapcsolatait fanyar, ámde kedélyes távolságtartás kezdte jellemezni. Egy értelmiségi hölgyismerőse, aki szintén nem számított a rendszer barátjának, a következőket mondta egy telefonbeszélgetés során, amikor az író szóba került: annak az önfeledt halálraítéltnek a könnyedsége van minden mozdulatában, aki tudja, az ítélet nem megmásítható, de nem mond le a muszájderű öröméről. Ezzel együtt prózája is egyre szikárabb és merészebb lett, és amennyire Hevesi és stábja meg tudta állapítani, jóval mélyebb is. Feszes mondatai mögött a kiábrándultság felszabadító ereje növekedett megállíthatatlanul, ahogy azt Hevesi legnagyobb bánatára egy tekintélyes kritikus ellentmondást nem tűrően kijelentette.
A megfigyelő hármas egyre kedvtelenebb lett, a háromszögelést is egyre gyakrabban vétették el. Már nem akadt reggel, amikor Wladek ne valami erősebb itallal töltötte volna tele a termoszt. Hevesi számonkérő kérdéseire terelő válaszokat adott, de egyszer elismerte, hogy már akkor is szürke felhőket lát az égen, ha ragyogó napsütésre ébred az ország.
Hevesi egy ideig próbálta menteni a mundér becsületét, de végül belátta, jobban jár, ha gyorsan elismeri a kudarc tényét, mielőtt onnan kiadós letorkolásban lesz része. A táskarádió, a szerszámosláda és a termosz egy ideig a raktárban kallódott, ám a későbbi leltározásokban már nyomuk veszett.