„Mindannyian víztestek vagyunk. Minden egyes korty, minden egyes fürdő, minden egyes könnycsepp újra és újra emlékezteti és megerősíti testünket vízbeliségében. Hogyan viszonyuljunk ehhez az anyaghoz, amely elválaszthatatlanná tesz minket környezetünktől?” – áll Astrida Neimanis idézete a PerormanszBuszról megmaradt, zsebgyűrte papírkán. Mellette vastag betűkkel szedve a tény, hogy öt éve az ENSZ félsivatagnak nyilvánította egynapos buszos túránk területét – a Homokhátságot.
A Trafó a prágai Studio ALTA-val együttműködésben, az Art Explora-díj támogatásával szervezte meg Bitó Katalin szülőhelyére a kirándulást, melyen öt megálló alkalmával hat különböző oldalról láthattunk rá a helyieket meghatározó problémákra.
Első állomásunk Pusztavacs, Magyarország földrajzi középpontja volt – a hely, ahol valaha a nyolcvanas évek hírhedt Békefesztiváljai zajlottak – egyfajta magyar Woodstockként – melyek bár alapvetően a Magyar Népköztársaság propagandájának a részei voltak, a „szocialista béketörekvéseket” megtestesítve, a rossz szervezés miatt 1984-ben az egyik koncert tömegverekedésbe torkollott.
Kozma Zsófi Rebeka és Vass Imre akciója ennek az emlékét idézte meg a buszon: a helyükön, az ölünkben és a busz folyosólyán csúszva tomboltak – némán és udvariasan, hogy azért ne bántsák a fülünket. Majd leszállva a buszról, országunk földrajzi középpontjába érkeztünk, melyet egy ürgepark közepén álló jeltorony tetejét átszúró tű jelöl. Itt tíz csendes percet kaptunk saját tengelyünk meglelésére mielőtt tovább indultunk Kiskunfélegyházára.
A várostól messzebb eső, egykori Fáraó Diszkóba érkeztünk, amely ma a Kádas Kálmán Piramis Dance akrobatikus látványtánc-csoportjának otthona. A fiatal tehetségek, Cuhorka Emese és Varga Viktória táncos-koreográfusokkal közösen készültek egy modern elemekkel szemtelenkedő húsz perces előadással, melyben a csapat és egyén dinamikái egy bemelegítéstől a meghajlásig őszinte ciklusban bontakoztak ki. Darabjuk utáni beszélgetésből tudjuk, hogy a lerobbant piramis a pandémia idején vált a közösség menedékévé – majd otthonává is.
Pénz, paripa, lemondott koncert, száműzött könyvfesztivál – Ilyen volt a Millenáris Park egy éveTovább indulva Jászszentlászlóra, a SVUNG kutatócsoport – Borsos Luca és Thury Zita személyében – vették át a szót és a fürdőruhát, ugyanis csobbanásra készültünk a Kerek-tónál. A művészek minket is homokhátsági érzületekkel töltöttek meg. Elmeditáltatták a közönséget egy sivatagba, ahol a lélek vízből van. Így amikor a Kerek-tó apokaliptikusan tátongó medréhez érkeztünk, törölközőinket a repedezett földre, szúrós gyomok közé terítettük – mintha bűntény helyszínére kalauzoltak volna minket. Mindegyikünknek egy csepp vizet kellett megóvnunk, amíg Toldi Csabával a Kiskunok a Vízért Egyesület alapítójával a vízgazdálkodásról, helyi gerillaakcióikról, csatornaelzárásokról és a múltról beszélgettünk. Arról, hogy ahol most ülünk, tíz éve még horgásztak. Azóta a víz eltűnt, a talajvizek lesüllyedtek, a kutak kiszáradtak, az állattartás összeomlott. – Rétegvízből öntözni lassított öngyilkosság – mondja, miközben hozzáfűzi, hogy ötezer forintból akár nyolcszoros hozamot is el lehetne érni, mégsincs támogatás. A jogi rendszer lassú, a táj viszont gyorsan haldoklik. És a megőrzendő cseppünk is elpárolog.
Innen nyájként, egyéni jellegünket egy néma séta során egy szélesebb, csoporttudatba ringatva vonultunk ki egy mezőre, ahol az erdő fái közül, egyszer csak elkezd hömpölyögni felénk egy igazi nyáj. Bukolikus, álomszerű perceket töltöttünk figyelve Lajkó Gergely állatainak vonulását. A pásztor és néprajzkutató arról mesélt nekünk, mennyi önállóságot követel a szakma, valamint arról, hogy szinte utolsó mohikánokként legeltetnek a területen, hiszen a paranoid félelem, hogy az állatok a vizet megtartó növényzetet pusztítják, elriaszt innen mindenkit.
Ahogy sápadt az ég, Zsombóra, egy három éve EU-s pénzből épült záportározóhoz értünk, ahol Bitó Katalin és Korom Sasu egy keserves groteszket adtak elő, a Hidden Gem című sorozatuk következő részeként. Itt, mint kiderül, senki nem vállalta, hogy a víztározóról beszéljen, annyira feszültségekkel teli a helyzet. Kati és Sasu tánca, mint egy szörnyű humorral csiszolt meddő könyörgés. Míg Sasu elnagyoltan fetreng, Kati a záportározóban egy vízi madár méltóságával, hosszú fegyelmezett perceken át tartó koreográfiáján át mélyítette el bennünk a sötét tájsebet.
A bordányi Kisapáti-tanyán Szász Zsófia koreográfus és Kisapáti Katalin közös performansza zárta a napot. A Lágymagány című abszurd darabban Árákné (Kisapáti) horgolt ruhában, horgolt kalapácsával mutatta meg a nagygépszínt, Terpszikhóré (Szász) pedig a magányt. Közös himbálózásuk után, Terpszikhóré egyedül folytatja a tánc-játékot, melyben habkönnyen merültünk el. Az egyedüllét bájos és mégis vén unalma, a szöszölés ideje formálódik mozdulatokká, amelyek a humorban az egész napos túránk hordalékával olvadtak egybe.
