Sokat tépelődtem, megszólítsam-e a buszon a pénteki közrádióbeli miniszterelnöki igehirdetést fennhangon hallgató férfit. Végül vállaltam a fellépést: kérdőre vontam. Hiszi-e a sok hazugságot, amire figyelmezett? Haragos visszabeszéd volt a válasza. Jól tettem-e, hogy a busz nyilvánossága előtt vállaltam álláspontom?
Aztán megnyugodtam. Utazásom célja a közeli kisvárosban szervezett gyermekfilm-fesztivál volt. A nézőtér tele figyelő-izguló óvodásokkal, kisiskolásokkal. Mindjárt az első animációs filmen egy csendes úr tétovázott: elébe álljon-e egymaga a markolónak, mely a betonváros egyetlen zöld parkját készült eldózerolni. Kisvártatva újabb szereplők követték példáját. A következő filmben egy magára maradt tojás maga derítette ki a reggeli ételosztást dézsmáló szörnyet. Fel is tette a hamleti kérdést: vállalhatja-e a kizökkent idő helyrehozatalának súlyát.
A választ kisvártatva egy kolibri adta meg a következő filmen. A kigyulladt erdő tüzétől, füstjétől menekülő vadakkal szemben repült a madárka. Csőrében a folyóból mentett vízcsepp. Egy parazsat eloltott vele. S fordult is. Újabb cseppecske. Újabb parázs hunyt ki. S lettek követői. A nagyvadak is visszafordultak egy-egy kortynyi folyóvízzel. S kialudt a tűz. Az állatok megmentették az erdőt.
A mesét tátott szájjal figyelő kisgyermekek nagy tapsban törtek ki, amikor a terem újra kivilágosodott.
A szerző pedagógus.