Az ilyen család a legritkább. A szülők köztiszteletben álló emberek, minden irányból nem mindennapi rokonszenv övezi őket. Az édesanya tanár. Kitűnő pedagógus, mellette osztályfőnök, maga a két lábon járó szeretet. Mosolyog, simogat, megnyugtat, tanácsot ad, hosszan beszélget diákjaival, az órák közötti szünetek nagy részét a folyóson tölti, ahol mindig rátalálnak tanítványai. Férje cégvezető, emberségéről, méltányosságáról, nagyvonalúságáról alkalmazottai hosszan mesélhetnének.
Három fiuk született. Tehetségesek, okosok, szorgalmasak, segítőkészek. Általános és középiskolában is a legjobbak szűk mezőnyéhez tartoztak. Hogy nem sterilen kizárólag jó tanulók, bizonyítja, hogy mindhárman remek sportolók, akiknek délutánjait kettéosztja az edzés és a fiúszobák csöndje, ahol tanulnak, leckét írnak.
Ez az idill egy napon felrobbant. Minden eddig leírt mondat érvényesebb lenne múlt időben – is. Mert minden, ami történt, különös módon egyensúlyoz a jelen és a múlt idő határvonalán. A legnagyobb fiút felvették a vidéki egyetem jogi karára. Túlesett az ilyenkor szokásos formaságon. Gólyatábor, beiratkozás, kollégiumi beköltözés. Egyetlen éjszaka választotta el, hogy megkezdje jogi tanulmányait, amikor álomra hajtotta fejét új, ideiglenes otthonában. Többé nem ébredt fel. A halott fiúra szobatársa másnap reggel talált rá.
A boncoláskor kiderült, hogy született szívrendellenesség okozta halálát, amire korábban az évente ismétlődő sportorvosi vizsgálatok sem derítettek fényt.
A tizenkilenc éves fiatalember halála leírhatatlan hatást váltott ki, nem kizárólag családjában, hanem ismeretségi körében. A gyászfolyamatnak nem része (bár ki tudja), de nem lenne teljes a kép, ha nem említeném meg, hogy a szülők hozzájárultak, hogy fiúkat szervdonorként használják. Hat transzplantáció meg sem történt volna, ha a szülők másként döntenek.
Középső fiúk a szülővárosától kétszáz kilométerre vállalt munkát, bátyja halála után két évvel a karácsonyi ünnepekre indult haza kocsijával. A két vidéki helyszínt nem köti össze autópálya, így településen áthajtva tartott szüleihez. Egy alsóbbrendű útról kiforduló autó nem adta meg neki az elsőbbséget, a két autó nagy sebességgel összeütközött. A vétlen vezetőt a mentők és a tűzoltók már halottan emelték ki a roncsból. Karácsony előtt két nappal, bátyja halála után két évvel. Annak a családi karácsonynak a leírására szótáramból elfogytak vagy soha nem voltak meg a szavak.
Azokban a napokban Márait olvastam. Ezt találtam nála: „(…) nagy személyes csapás sújtott: meghalt nehezen várt, hosszú gyerektelen házasélet után született kisfiuk, s mikor a gyereket eltemettem, elkezdődött bennem egy folyamat, amelyet csak sokára értettem meg. Aki nem temetett még gyereket, nem értheti meg ezt.”
Elképzelni sem akarom, milyen lehet anyaként, apaként kétszer állni a gyerekek nyitott sírjánál. Föltenni a kérdést, még akkor is, ha nincs válasz: miért. És hangtalanul sziszegni a fogak között a Nagy Ismeretlennek, hogy a legkisebbet nem adom.