Egy vallomással tartozom. Több évtizede bérből és jövedelemből élőként soha nem az izgatott, hogy közvetlen kollégáim mennyit visznek haza havonta a borítékban. Önző módon mindig csak arra törekedtem, hogy nekem (jobban mondva a családomnak) ne legyen panaszra okunk. Mióta nemigen akad már olyan fizetési lista, amelyen a dolgozó aláírásával tanúsíthatta, hogy a járandóságát zsebre rakta, a kíváncsiakon már az sem segít, hogy sanda pillantás vessen a névsorra, melyről megtudhatta, hogy kollégái mennyit kapnak, így csak a sejtéseinkre építhetünk.
Most még alig lehet tudni, hogy jövőre egy- vagy kétjegyű százalékos lesz az átlagos béremelések mértéke – a választások közeledte miatt – a kormány inkább a második mellett tenné le a maga voksát. A munkaadók, különösen a kis- és közepes vállalkozások azonban ezt sokallják. A magyar gazdaság sanyarú állapota és a kontinensszerte alig pislákoló kereslet miatt már annak is örülnének, ha az egy számjegyűt oda tudnák adni. A realitás: a megkérdezett VOSZ-tag cégek vezetőinek 85 százaléka egyáltalán nem emelne 2026-ban.
Így jó eséllyel felerősödhet a dolgozók küzdelme a saját, minél magasabb jussukért, ugyanis lezárul a titkolózások kora. „Brüsszel” bértranszparencia-irányelve jövő év júniusától kötelezővé teszi a bérek átláthatóságát a tagállamokban.
Nyilvánossá válnak már az álláshirdetésekben is a bérsávok, s konkréttá válnak az egyes munkakörök legalacsonyabb és legmagasabb járandósága. Ráadásul betömődhet a női és férfi munkavállakók közötti nálunk átlagosan 17 százalékos bérszakadék is. Ha egy munkavállaló összes jövedelme legalább öt százalékkal eltér – felelősségi és teljesítményindok nélkül – a közvetlen kollégáiétól, akkor záros határidőn belül a különbséget korrigálni kell. Ezek bizony már forradalmi léptékű távlatok. Jogos kérdés: vajon a teljesítmény nélküli bérekkel vajon mi lesz?