A cím sokaknak az orosz háborús bűnös agresszor, Putyin rémtettei miatt szenvedő ukrán és orosz asszonyok sorsát idézi, pedig én a magyar asszonyokról írok. Azokról a magyar asszonyokról, akik évtizede összeszorított foggal húzzák az igát, akik elszenvedik és ellensúlyozni próbálják Orbán tolvajrendszerének következményeit.
ASSZONYOK ÜLNEK A VOLÁNHOZ, HOGY A MEGBÍZHATATLANNÁ VÁLT KÖZÖSSÉGI KÖZLEKEDÉST ÖSSZEFOGÁSSAL, EGYÉNILEG VAGY TELEKOCSI RENDSZERREL PÓTOLJÁK. Nekem ezerszer jobb a sorsom: amikor ezt a cikket írom, a főváros jól szervezett és még jól működő tömegközlekedésében bízva időre várhatom haza gyerekeimet, eljuthatok – ha szükségem van rá - az orvoshoz, a rendelőinézetbe, vagy a viszonylag közeli bevásárlóközpontba. Eszembe sem jut, mekkora szeletet hasítana ki az életemből, ha nem a fővárosban, hanem egy vidéki kisvárosban vagy faluban élnék.
Hányszor fordulhat elő, hogy gyereknek iskolába kell mennie, de a vonat késve érkezik, a szülőknek vizsgálatra vagy kezelésre kell indulniuk, de a busz már tömve van? Aki kéznél van, az az anya, a feleség, a nagyszülők lányunokája. Hirtelen ugrik a kocsiba – feltéve, hogy a férj nem vitte el, amikor munkába vagy a munkadíj behajtására indult. Miféle munka elvégzésére van az asszonyoknak idejük a ház körül, vagy – ha netalán lenne „home office”-ban végezhető tevékenység is - az asztal mellett, hogyan készül el időre az ebéd, a vacsora, hogyan üthető nyélbe a bevásárlás, ha egyszer a gyerek iskolába szállítása, máskor meg a nagyszülő rendelőbe vitele a hirtelen jött feladat? A mindennapok harcait az asszonyoknak kell megvívni, akkor is, ha örökéletre szóló adómentességet helyez nekik kilátásba a köpcös.
AZ ASSZONYOKNAK KELL TARTANIUK A LELKET A TÁRSBAN, A HITVESBEN IS, MERT CSAK AKKOR VAN MUNKA, HA A 20 SZÁZALÉKÁT VISSZAADJA A SZERZŐDŐ „FŐVÁLLALKOZÓ” -NAK, ÉS HA OLYAN DÍJAT KÉR CSUPÁN, AMI ÉPPENHOGY FEDEZI AZ ANYAGKÖLTSÉGET, DE AZ ELVÉGZETT MUNKÁT SEM FIZETIK KI. Ráadásul átkozza a kormányt, hogy azóta semmire sem jut ideje, mióta a KATA-t megszüntették, folyton „papírozni” kell - könyvelni, adóbevallást készíteni -, pedig inkább a munka meg a pénz után kellene loholni.
Az asszony dolga, hogy beossza a nulla bevételt, hogy a titkos rekeszből előhúzza a már tegnapelőtt elfogyott „benzinpénzt”, hogy áthívja a sógort, a komát, adjanak tanácsot, szervezze a fogyatkozó brigádot, és az útravaló mellé adjon néhány megnyugtató, jó szót is a munkába induló párjának. Az asszony dolga, hogy meghallgassa ezer gondja mellett a párja számadását, panaszát, indulatos káromkodását, elvegye az élét az együtt dolgozók közötti vitának.
Az asszony dolga, hogy megértse, ha párja elkeseredésében a bezárt kocsma helyett a szomszéddal kezd szervezkedni. Aztán hogy kikérdezze, nem lesz-e ebből baj, majd olyan városba küldje, ahol nem azonnal ismerik fel, ha tiltakozni, tüntetni megy.
SZOROSAN ÖSSZEZÁRT KETTŐS VONAL AZ ASSZONYOK AJKA, HA MEGHALLJÁK, HOGY A „KÖPCÖS” A FEHÉRVÁRI HUSZÁROKRÓL GAJDOL. Az asszonyoknak kell becsukni a fülüket a durva káromkodásra, nekik kell a gyerekeket elráncigálni, hogy ne halljanak rossz szót, nekik kell a férj, az apa helyett példát mutatni abban, hogy kezet kell mosni a „vécézés” után, vagy mielőtt asztalhoz ülnénk.
Az asszonyoknak kell meghallgatni a tanítónéni panaszát, az asszonyoknak muszáj emlékezni arra, hogy mikor kell az iskolába szalvétát, papírzsebkendőt vinni. Az asszonyoknak kell - ha más már nincs – kisírni a havi egy-két napi közmunkát, vagy elmenni a „tiszta udvar” mozgalomba szemetet gyűjteni a köztérre, hogy lássák, nem maradt le a mi családunk sem. Nekik kell tűrniük a megaláztatást az utcán, a buszon, a boltban, ha a nagytermészetű macsók odamondanak nekik valamit.
Az asszonyoknak kell ebben az országban élniük, valamennyire élhetővé tenni azt az egész családnak, pedig ez nem embernek, hanem inkább a vadaknak való vidék.
Az asszonyoknak kell előcsalogatniuk a kedvességet a mogorvákból, az asszonyoknak kell megfogni az idősek kezét. Az asszonyoknak zokszó nélkül kell összetakarítaniuk újra meg újra a szobába behordott sarat, mocskot, hozzáfogni a félbehagyott ebédhez, terítéshez, átmenni a szomszédba, hogy megnézzék, mi van a Mari nénivel, Pista bácsival.
Történjék bármi, nekik kell jó képet vágni, hogy a gyerek, a férj, az apa is kedvet kapjon a munkához, anélkül, hogy ismerné Radnótinak az „Erőltetett menet” című versét, mintha magában mondaná: „de hisz lehet talán még! / a hold ma oly kerek! / Ne menj tovább, barátom, / kiálts rám! s fölkelek!"
AZ ASSZONYOKNAK „VAN IDEJÜK” ORVOSHOZ VINNI A ROKONT, ŐK ÜLNEK A VÁRÓBAN, ŐK VÁLTJÁK KI A RECEPTET, ÉS AZ ASSZONYOKNAK „VAN IDEJÜK” KÖZÖSEN ÉS EGYÜTT FELHÁBORODNI IS. Ha sorra vesszük, mennyi és hányféle dolguk van, akkor nem csodálkozhatunk rajta, hogy asszonyok a hajtóerői a változásnak, asszonyok állnak össze, hogy a szabadság kicsiny szigeteként csak egy pillanatra beszívhassanak kevéske szabad levegőt. Hogy egy pillanatra az orvosi váróban, az iskola előtt, a folyton késő vonatot vagy buszt lesve elsorolják felháborodásuk újabb és újabb okát.
Hogy a zebrafarm, hogy a „Pusztaverszáj”, hogy kiszolgáltatott gyerekek kihasználása, a gyerekbántalmazóknak adott kegyelem, a gyerekbántalmazók rejtegetése. „Sorsközösség”, amit az asszonyok a leggyakrabban emlegetnek. A gyerekek, minden gyerek védelmében sorsközösségben vannak az asszonyok, éljenek bár városban vagy faluban, gyalog járjanak bevásárolni, vagy autóval, gumicsizmát vagy körömcipőt hordjanak, diplomájuk legyen, vagy még a nyolc általánost sem járták ki.
Nem kell győzködni egyetlen asszonyt sem arról, hogy az a rendszer, amely nem csak eltűri, de bújtatja is a gyerekbántalmazókat, nem érdemli meg a holnapot. Asszonyok „viszik a vállukon” a felháborodásukban keletkezett haragot, pedig ezer dolguk közben aligha telne erre a luxusra. Ők így „luxiznak”. Szerveznek, gyűlésre járnak, pogácsát készítenek a gyűlések résztvevőinek.
ASSZONYOK A KEZÜKKEL ÉS A LÁBUKKAL SZAVAZNAK, EZÉRT NEM FOG RAJTUK A RÁGALOM, A HAZUGSÁG, AZ ÁTOK. Az asszonyok nem olvasnak statisztikát, csak tudják, hogy a házban, az utcában, a városban, az országban megritkult a „fontolva haladó” emberek sora. Nem tudják, csak érzik, hogy évente sokkal többen halnak meg, mint ahányan születnek, így 2010 óta napjainkig a szavazók száma egymillióval lett kevesebb. Nem tudják, nem számolták, csak sorolják, hogy elment a János, elment a Laci: évente átlagosan 30-35 ezer „szomszéd” már a határon túl próbálja fenntartani az életét, ami annyit tesz, hogy 2010 óta mostanáig emiatt is közel félmillióval lett kevesebb szavazó ebben az országban.
Az asszonyok nem tudják pontosan, csak érzik, hogy a szavazók közül hiányzó másfél milliónak a nagyobb része, kétharmada a hagyományos ellenzéki pártokhoz, kisebb része, egyharmada a kormányhoz húzott. Ezek eltűntek, és akik újonnan beléptek, azoknak nem a bal- meg a jobboldali hagyományos szövegekre van nyitva a fülük, hanem arra, ami az asszonyok dolga. Járnak-e a buszok, rendel-e az orvos, működik-e a városban az ügyelet, van-e szaktanár.
Az asszonyoknak nem az ígéretbuszra, nem az ígéretügyeletre, nem az ígéretszaktanárra, hanem a mindennapi valóság kézzelfogható tényeire alapozva kell szervezniük az életet. Az asszonyok már döntöttek a Fidesz meg a "Köpcös" sorsáról.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.