A hosszú idő után a minap újra megszólaló Bajnai Gordont nehéz elhelyezni a politika bal-jobb tengelyén – és nem csak azért, mert nem tudja fejből az Interacionálét. A Bajnai-kormány mérlege felemás: számos szociális vívmányt felszámolt (az elmúlt évtizedek legsúlyosabb pénzpiaci válsága idején, ami azért árnyalja a képet), ez van az egyik serpenyőben. A másikban meg az, hogy a zuhanórepülésben lévő magyar gazdaságot kirántotta a dugóhúzóból. Ő talán az egyetlen kormányfő a rendszerváltás óta, aki jobb mutatókkal adta át az országot, mint ahogy átvette, és biztosan az egyedüli, akinek a regnálása alatt nominálisan is csökkent az államadósság. Előre elvégezte az Orbánékra váró megszorításokat, tekintet nélkül a politikai következményekre - nem véletlenül rebegett neki hálát Orbán Viktor 2010 novemberében; igaz, nem a magyar közönség előtt, hanem a német FAZ-ban. És az se volt véletlen, hogy Matolcsy György gazdasági miniszter írásba adta: a Bajnai-kabinet érdeme a gazdasági-pénzügyi krízis elhárítása, és bölcs lépés volt tőle, hogy az ország finanszírozhatósága, illetve a külföld bizalma végett felvette az IMF-hitelt (amely miatt egyébként utóbb a Fidesz a legtöbbet támadta őt).
Sajátos idők voltak, és emiatt sajátos a mérőeszköz is, amelyen a teljesítményét súlyoznunk kell: nem ítélhetünk igazságosan, ha nem mondjuk ki, hogy volt annak a bizonyos mérlegnek egy harmadik serpenyője is. A Bajnai-csapat hivatalba lépése idején már biztosra lehetett venni a 2010-es orbáni hatalomátvételt, és aki nem volt teljesen vak meg süket, azt is tudhatta, hogy milyen kormányzás következik. A magára ügyvezetőként tekintő kormány pedig nem sokat tett azért, hogy a fék és ellensúly nélküli orbánizmustól várható társadalmi károkat mérsékelje. Nem arra gondolunk, hogy nem kezdett választási osztogatásba (lett volna miből, sokkal inkább, mint most: a már említett, 20 milliárd eurós IMF-kölcsön nagyobbik fele még a NER bejövetelekor is a kasszában volt, és azt még 3-4 százalékos kamatra kaptuk, nem 7 százalék felettire, mint amiből Orbán most osztogat). Hanem arra, hogy nem akadályozta meg a demokráciagyilkos fideszes kétharmadot, holott ellenzéki koordinációval meg lehetett volna gátolni (csak hat egyéni képviselői helyet kellett volna elhozni hozzá – a duplája is meg lehetett volna néhány háttérmegállapodással, de az ellenzéki erők nem a Fideszt tekintették az igazi ellenségnek, hanem egymást; ismerős?).
Hogy kinek a feladata lett volna a demokráciamentés, a kormányé-e, vagy a pártoké, abban nehéz igazságot tenni – az érintettek közül talán Lendvai Ildikó nézett szembe ezzel egy interjúban, de amit ellenérvéként felhozott, azt utólag lehetetlen azonos súlycsoportba sorolni azzal a dúlással, amit a Fidesz a kétharmad birtokában véghezvitt. Az viszont bizonyos, hogy valamilyen mértékben mindenki felelős érte, aki ott volt – és ez a politikai felelősség a Bajnai-kormány tagjaié is, akkor is, ha ők (saját szándékuk szerint) csak a Magyar Köztársaság gazdasági megmentésére szerződtek.