Továbbra is történelemhamisító módon tanítják Romániában a történelmet a magyarokkal kapcsolatban: a Transtelex cikke szerint a romániai tankönyvekben többségben lévő történetmesélési mintákban mintha elmaradt volna a rendszerváltás, a kisebbségek jellemzően alárendelt szerepben vannak ábrázolva.
„A románok, Erdély legrégebbi lakói, a magyar hódítás után is a legnépesebb népcsoport maradtak. Földjeiket azonban elvették. A vidék erőforrásainak kiaknázása érdekében magyarokat, székelyeket és szászokat telepítettek be” – írja a Corint Logistic kiadó 4. osztályosoknak szánt történelemtankönyvében. Tinca Richárd szociológus a lapnak elmondta, ez tipikus példája annak, hogy milyen képet mutatnak a romániai kisebbségekről a többségnek szánt tankönyvek. (E történeti magyarázat – jegyezhetjük meg – a XVIII. században megalapozott dák-római kontinuitás-elméletből származik, amely az I. világháború utáni román nacionalizmus tett magáévá és őrzött meg a kommunista Ceaușescu-rezsim is. Lényege az az állítás, mely románok az ókori, Erdély területén élt dákok és az őket meghódító rómaiak összeolvadásából alakult ki. Az elmélet annak ellenére mindmáig forgalomban van, hogy nyelvészeti és régészeti tények sora is cáfolta, az egyik alapja annak a hagymázas feltevésnek, hogy Erdélyben a románok már kétezer éve jelen vannak – a szerk.)
Tinca Richárd hangsúlyozta, az ő vizsgálata nem a román tankönyvek „igazságtartalmát” hívatott eldönteni, azt viszont elemezte, milyen a többség és a kisebbség viszonya a tankönyvi diskurzusban. A szakember a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet oktatási konferenciáján mutatta be megállapításait, s arra jutott: – Kétségtelen, hogy a romániai tankönyvekben találhatók olyan fejezetek, amelyek igyekeznek bemutatni az ország multietnikus jellegét, mégis általánosan megfigyelhető, hogy a kisebbségekről szóló részek szinte kizárólag a többségi társadalom nézőpontjából íródnak. A különböző etnikai közösségek bemutatása többnyire ahhoz kötődik, milyen mértékben járultak hozzá a román állam kialakulásához vagy fennmaradásához.
Ez a megközelítés a kisebbségeket rendszerint alárendelt, másodlagos pozícióba helyezi, ahol kulturális értékük leginkább a román identitás kiegészítő elemeként jelenik meg. A narratívák folyamatosan a többségi nemzethez való viszonyukat hangsúlyozzák,
miközben saját történeti vagy kulturális sajátosságaik háttérbe szorulnak.
Mint mondta, a kutatásban összesen 78 tankönyvet vizsgált meg, amelyeket két egymást kiegészítő megközelítésben, kritikai diskurzuselemzéssel és keretelemzéssel értelmezett. A keretezés lényege, hogy adott történelmi eseményt például hősies szabadságharcként vagy a rendet fenyegető veszélyként tálalnak-e, attól függően, milyen elemeket emelnek ki, vagy szorítanak háttérbe.
„A tankönyvi diskurzusok struktúráiban tovább élnek azok a történetmesélési minták, amelyek az etnikai kisebbségeket a többségi társadalomhoz képest alárendelt vagy másodlagos pozícióban mutatják be” - állapította meg Tinca Richárd, hozzátéve, a polgári nevelés és társadalmi ismeretek tankönyveiben is tetten érhető ez a kettősség. Példaként elmondta: – A sokszínűség eszméje többnyire globális dimenzióban jelenik meg, nem pedig a romániai társadalom konkrét etnikai valóságában.
Az egyik polgárinevelés-tankönyv például egy feladaton keresztül szemlélteti a kulturális sokféleséget: a tanulók egy román és egy ázsiai gyermek barátságát figyelhetik meg. A szándék kétségkívül pozitív, mégis felvetődik a kérdés, miért nem lehetett volna a történet másik szereplője egy helyi, magyar vagy roma kisgyermek.
A szociológus a lapnak ismertette, hogy a román tankönyvekben a kisebbségek ábrázolása leggyakrabban két narratívában történik: az egyik az egzotizáló, folklorizáló keret, amely a kisebbségeket jellemzően népviseletükben, népszokásukban mutatja be, kvázi mint egy múltba fagyott képet, ahol a modernitás nem érvényesül. A másik természetesen az időbeli vagy történeti keret, amelyben a román nemzet története egy megszakítás nélküli folyamatként jelenik meg, míg a kisebbségek „megjelennek”, „betelepednek” vagy „meghívást kapnak”, s jelenlétük valamilyen külső döntés következményeként van bemutatva.
Fontos különbség azonban a magyarok negatív színben feltüntetése:
Tinca Richárd kiemelte, hogy a szászokat például a középkori Erdély gazdasági modernizációjához hozzájáruló városépítőkként mutatják be, a szerbek esetében pedig megjelenik a nyelvi és kulturális hatások ismertetése, a román és a magyar közösség viszonyának reprezentációja viszont jellemzően egyszerűsítő, gyakran jó–rossz logikát követ. A románok mint áldozat, történelmi igazságtalanságokat elszenvedő nép jelennek meg, míg a magyarok idegen, elnyomó hatalomként konstruálódnak.
A szociológus hangsúlyozta, ez az ábrázolásmód azért is problematikus, mert a múlt konfliktusainak feldolgozását kritikai és több nézőpontú megközelítésre kellene alapozni, csakhogy a tankönyvek nemigen foglalkoznak ezzel, így a narratíva zárt, vitamentes, és továbbra is a román nemzeti önigazolás logikája alapján szerveződik.