Október 23-án menetelnek.
A Fidesz békemenete élén oly erkölcsi nagyságok vonulnak majd, mint a Horthy orgoványi gyilkosait éltető, ötös számú tagkönyv tulajdonosa és a hajdani (kommunista) pártélet krónikása, aki most a Fidesz pártéletének krónikása.
Ellenmenetelőkről a Tisza Párt gondoskodik. 56 lyukas zászlója alatt menetelnek és minden ember hoz egy másikat. Bár a két ötlet közül egyik sem eredeti, eszem ágában sincs a két menetet egyként szemlélni. A Fidesz agresszív békemenetei mindenről szólnak, kivéve a békét. Céljuk a kifulladó kampányuk erősítése, kevés sikerrel. Eddig az október 23-i ünnepet megkímélték, ezúttal a Tisza korábban meghirdetett ún. Nemzeti Menete ellen menetelnek. Illúzióim nincsenek, a Tisza-menet se a magyar október előtt tiszteleg. Magyar Péter nem rejti véka alá, ami egyébként sem titok: a békemenetelőket szívesen látják soraikban, ahogy jövőre a szavazatuk sem vetnék meg.
A béke leginkább nyugdíjas menetelőinek lassú, megfontolt lépéseket ajánlok, ki tudja, lesz-e jövőre felvonulás. A Tisza nemzeti menetelőinek a legjobbakat kívánom; javaslom, hogy sétájuk előtt, vagy utána mélyüljenek el október 23. történetében, kiváltképpen a zászlón ütött lyuk jelentésében. Ehhez szeretnék az alábbiakban néhány tájékozódási pontot adni.
1956 októberének nincsenek tulajdonosai. Résztvevő, börtönbe került, belülről rombolt, kirúgták – az örökségben mindenki részesülhet, de privatizálni senkinek sincs joga! Göncz Árpád fogalmazásában: „ahány ember, annyi október 23”. Én ehhez tartom magam.
1990-ben a parlament nemzeti ünneppé nyilvánította október huszonharmadikát. Mi 1956. október huszonkettedikén reggeltől estig a tüntetés hogyanjával, mikéntjével foglalkoztunk, huszonharmadikán délelőtt pedig azon tűnődtünk, hogy közénk lövetnek-e vagy sem. Nemzeti ünnepre, világrengetésre egyáltalán nem gondoltunk. Aki ma átolvassa az esemény legfontosabb dokumentumait bizonyára meglepődik mennyire földhözragadtan fogalmaztuk meg követeléseinket (Beck Tibor–Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron. 1956-os Intézet, 1997; Vida István (szerk.): Diák- és ifjúsági mozgalmak 1956–1958. Gondolat Kiadó, 2007; Pomogáts Béla: Ötvenhat csillaga. Széphalom Könyvműhely, 2006). A magyar urán, a magyar-szovjet viszony újrarendezése, a „minden ország katonája menjen saját hazájába”, a többpárti választások mellett a szabadon választható nyelvtanulás és a menzai ételek feljavítása egymás mellett, egyforma súllyal szerepeltek.
A lényeg egyetlen szóval is kifejezhető: önrendelkezés. Az egyetemen, az üzemekben, a falvakban, az országban, a nagy és kisebb szomszédjainkkal alakítandó viszonyokban. Akkor még nem tudhattuk – hogyan is tudhattuk volna? –, hogy ebből következik majd az ország semlegessége, a munkástanácsok megalakítása, több tucat sebtében létrehozott párt és az újságok tömege. Vérontásra, a miénkre, a szervezők vérére számítottunk, de később a tüntetők tömeges halálára, a kivégzésekre, a hosszú évekig tartó fogságra nem. Keveset aludtunk – én például az első hetvenkét órában egyáltalán nem –, de legszebb álmainkban se képzeltük, hogy októberünket majd a prágai tavasz és a Solidarność követi, hogy megéljük a Szovjetunió felbomlását, és szomszédainkkal együtt az Európai Unióhoz való csatlakozást.
Az időnek senki sem parancsolhat. Hatvankilenc év múltával kevesen maradtunk. A tüntetés szervezői közül öten-hatan talán. A meggyilkolt politikusok árvái immár nagyszülők. Megkérdeztem őket: elkeseredett, rezignált válaszokat kaptam. A többit elhantolták, elfelejtették, felemésztették, elárulták. Nem most és nem is a Kádár-korszak három és féltizede alatt. A kezdet kezdetén. Pomogáts Béla barátunk, az ifjúsági mozgalom, a MEFESZ hajdani vezetője 1989-ban még október csillagát idézte. 1992-ben már a forradalom halotti lepléről írt. Hatvankilenc év után, ha képet keresünk, ötvenhat zászlajából mintha csak az a lyuk maradt volna.
Marx írta a nagy francia forradalomról, hogy a szabadságból a kizsákmányolás szabadsága maradt, az egyenlőségből a törvény előtti egyenlőség, a testvériségből pedig nem maradt semmi.
Mi maradt ’56 októberéből?
Ismét Pomogáts Bélához fordulok. A forradalmat felfalták gyermekei – írta, megfordítva az ismert kifejezést. Az ún. ötvenhatosok1989-től ízelítőt adtak abból, ami utána következett. Becsmérlés, gyűlölködés, örök harag. Miért? A magyar átokért. Amely, természetesen nem csupán magyar, még csak nem is Kárpát-medencei átok. De ettől nem lesz könnyebb hordani. Volt olyan, a magyarok szenvedéseit meghaladó ország, ahol feloldották az átkot. Nelson Mandela kellett hozzá. A példából tanulni a jelek szerint nem lehet. És enyhén szólva az sem állítható, hogy Dél-Afrika földi paradicsommá vált volna. Magyarországnak voltak oly sokszor emlegetett jó királyai, igazi államférfiai, a kerekasztalt körülülő jóindulatú polgárai... Rendszerváltónak sokan, prófétának néhányan jelentkeztek, azok is hamisnak bizonyultak. Például a szakállas fiatalember, aki oly lendületesen törte be a nyitott kaput, követelve az éppen indulni készülő szovjet csapatok indulását. Futóbolondokból, világmegváltókból sem volt hiány. „Feldúlt karrieristák futkosnak az utcán, attól tartva, hogy kimaradnak valami új szövetségből, szervezetből, bizományból” – írtuk az Egyetemi Ifjúságban ’56-ban. Írhattuk volna 1990-ben is. A rendszerváltás elkerülhetetlen volt és kevésbé keserves, mint román szomszédainknál. És még sincs ünnepe, nem is lehet, hiszen annyi keserűség halmozódott fel.
Nos, mit sinkófáltak el, és mi maradt?
Az önrendelkezés többértelmű. Ha a „nagy” politika alakulására gondolunk; igen, módunk volt és maradt, hogy az ország sorsáról döntsünk. Ez hatalmas haladás, bár akadnak, akik megpróbálják kivenni kezünkből, visszaállítani a függőséget.
A „kis” politikában még rosszabb a helyzet. Ötvenhatban az önrendelkezés olyan formáját követeltük, ami ma az Európai Unió alapelvévé vált: a döntéseket ott kell meghozni, ahol alkalmazni fogják – az egyetemeken, a munkahelyeken, a városok és falvak (ön)igazgató szerveinél. Ez szolgált jogalapul a munkástanácsok megalakításához és működéséhez.
Nálunk manapság ezt a feje tetejére állítva alkalmazzák. Az egyetemek élén pártkatonák érvényesítik az egypárt előírásait, a munkahelyekről, ahol csak lehet, száműzik a szakszervezeteket, az igazgatótanácsban az alkalmazotti képviselet helyett a kuss!-elv érvényesül. A rendszerváltás időszakában megismert „spontán” privatizáció is továbbfejlődött, a Magyar Nemzeti Bank pénze elveszti közjellegét, a kinevezett sikkasztók magánvagyonává válik. Katonásan: „aki száz meg százezert rabol, / Bírája lészen annak, akit a / Szükség garast rabolni kényszerített.”
A megyék ismét vármegyék, a választottaknak a kormánymegbízott helyére ültetett ispán parancsol.
1956 októberében a bölcsészek a lehetségest a kívánatostól elválasztva csínján bántak a követelésekkel. Ezért nem mondták ki azonnal, amit más egyetemeken elhangzott: szabad választásokat. A NER korában a választások szabadok, de nem tisztességesek. A cél: az egy-, legjobb esetben a másfél-pártrendszer visszaállítása. Az ellenzék szóhoz juthat, hatalomhoz nem. Az ötvenes években, miután két egymást követő köztársasági elnököt hűvösre tettek, a kontraszelekció gyakorlatát követve a közjogi méltóságot felváltotta a kollektív alkalmatlanság és méltánytalanság intézményesítése. Elég a három utolsó köztársasági elnökre tekinteni, hogy megértsük: a NER urai ebben is megőrizték az ál-szocializmus hagyományát.
Ötvenhatban a szabadságjogok közül a sajtóé bontakozott ki a legjobban. Az állami rádió bevallotta: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”. Az addig rövid pórázon tartottak november 4. hajnaláig makulátlan tisztességgel és találékonysággal tájékoztattak. A nyomdászok tették szabaddá a lapokat, néhány nap alatt a fővárosban tucatnyi újság került az utcára. Jómagam, harmadéves újságírótanonc, egyszerre két lap szerkesztésében vettem részt. A rendszerváltás után a nyomtatott sajtó mellett kivirágzott az elektronikus média, a rádió és a tévé. Ma egyetlen független napilapot tarthat kezében az olvasó, négy-öt hetilapot/folyóiratot, néhány internetre szorított rádió, és ismét rövid pórázon tartott tévéadó működik. A támogatásra szoruló intézmények élén az Operaháztól a Nemzeti Múzeumig megbízható komisszárok állnak, a kultúrába csöpögő állami pénzek elosztásáról egy nyikhaj dönt.
A lista tetszés szerint bővíthető, bár értelmetlen. Akik túléltek hatvankilenc évet, talán jövőre, a hetvenedik évfordulón is ott lesznek. Megcselekszik, amit megkövetel a haza: ellenállnak minden kisajátítási kísérletnek, leleplezik a hazug legendákat, segítik utódaiknak megtalálni és megőrizni a közös nevezőt. Más szóval, gondoskodnak arról, hogy az utókornak ’56 tépett zászlajából ne csak a lyuk maradjon.
