Hát persze, hogy mostanság idehaza a kormánypárti médiumok előszeretettel idézik Richard Nixon szavait. A Watergate-botrányba később belebukott republikánus amerikai államfő egy kiszivárgott telefonbeszélgetés tanúsága szerint a következőket mondta 1972-ben Henry Kissingernek: „A sajtó az ellenség. A sajtó az ellenség. Az establishment az ellenség, a professzorok az ellenség, a professzorok az ellenség. Írd le ezt egy táblára százszor.”
A szóban forgó kijelentés világszerte a populista politikusok hitvallása lehetne jelenleg is. A sajtó ellenséggé nyilvánítása nem szorul bővebb magyarázatra, hiszen a nyilvánosság totális uralása többek között az orbáni kommunikációs kormányzásban is fontos szerepet kap. A kizárólag fideszes delegáltakkal feltöltött Médiatanács vitatható határozatai, illetve a Népszabadság beszántása és a Klubrádió frekvenciájának elvétele mind-mind azt a célt szolgálják, hogy hazánkban lehengerlő kormánypárti médiafölény érvényesüljön a közvélemény megdolgozásának érdekében. Ugyan melyik autokrata szeretné, hogy az esetlegesen létező független orgánumok világgá kürtöljék udvartartásának disznóságait?
A hagyományos politikai osztály, az establishment ugyancsak közismert okok folytán minősül ellenségnek az akarnokok számára. Hogyan tartható teljes kontroll alatt egy ország, ha azok a fránya fékek és ellensúlyok működnek? Nota bene: Orbán Viktor még az alkotmányozó parlamenti többség birtokában is fontosnak tartotta, hogy mondvacsinált indokokkal bevezetett rendeleti kormányzás útján kapcsolja ki a törvényhozást.
De vajon miért nevezhette Nixon „ellenségnek” a professzorokat, vagyis a tudományos elitet? Arról lenne szó csupán, hogy a légynek sem ártó szobatudósok előbb-utóbb számon kérik a szakmaiság nélkülözését a rendszerint kontár módjára kormányzó zsarnokokon? Vagy csak a féktelen bírvágy játszik itt szerepet, például az akadémiai vagyonra való orbáni áhítozás?
Ha a mélyebb okokat keressük, legalább a múlt század első feléig kell visszamennünk, amikor Németh László írónk egyik esszéjében zseniális megfigyelőképességgel dokumentálta az értelmiség és a kétkezi munkások között feszülő ellentétet; azt, hogy a közjogi egyenlősítésük folytán öntudatra ébredt alacsony képzettségűek nem akarnak megtűrni többé maguk fölött egy szellemi elitet. Ez magyarázza, hogy a világjárvány idején szignifikáns népszerűségre tett szert az oltásellenesség, és ennek betudhatóan hitték el rengetegen a hazai filozófusokra szórt kormányzati rágalmakat. A populisták érzékelik ugyanis a társadalom szövetének ezt a sajnálatos felfeslését, és szövetséget ajánlanak az értelmiség ellenében az alacsonyabban iskolázott tömegeknek. Ez segítette hatalomra Orbán Viktoron kívül többek közt Donald Trumpot is.
De csak egy az értelmiség és a „kékgallérosok” közötti, kölcsönös tiszteleten alapuló társadalmi szerződés létrejötte akadályozhatja meg, hogy Richard Nixon mai utódai közellenségnek kiálthassák ki a professzorokat.