Makacs ember hírében állt, határozott elképzelése volt arról, hogyan kell megjelennie egy albumnak, egy fotóesszékötetnek. Mint számos nagy művész, rendkívüli precizitással dokumentálta az életművét – hagyatékának feldolgozása most könnyű lesz. Életének 83. évében elhunyt Benkő Imre Kossuth-díjas fotográfus.
Húszéves korában kezdett fényképezni, s bő egy évtizeddel később, 1975-ben és 1978-ban aranyérmet nyert a World Press Photo pályázatán. Élete során húsz országban járt, a kommunista Kínától az Egyesült Államokig – ezt örökíti meg Utak – Fotók 1971–2002 című kötete. Ott volt koncerteken, színházakban, kultúrházakban, munkásszállókon, gyárakban, üzemekben – és az utcán is.
Alkotói attitűdje leginkább olyan fotósorozatokban csúcsosodott ki, amelyek éveket, olykor évtizedeket ölelnek fel, s ezeket fotóesszékötetekben is megjelentette. Dokumentálta az ózdi vasgyár leépítését, több évtizeden át kísérte figyelemmel a magyarországi ikrek sorsát, és az első Diákszigettől kezdve harminc éven át fotózta a Sziget Fesztivált. A főváros három évtizedének dokumentarista krónikája a Szürke fények – Budapest 1970–1999 című albuma.
Képei mindvégig ugyanazon vizuális nyelven szólalnak meg. Azonnal felismerhető bennük az a rá jellemző perspektívahasználat és látószögválasztás, amely érzékeny, mégis humorral átszőtt szemléletmódjából fakad. 1988 és 2000 között a Magyar Iparművészeti Egyetem óraadó tanáraként dokumentarista fotográfiát oktatott.
Tavaly a Műcsarnok rendezett életművéből nagyszabású kiállítást, ahol így fogalmazott: „Egy olyan zajos időszakban élünk, amiben nehézséget okoz, hogy egyáltalán megszólaljak, pont a képek azok, amiknek a csendjét szeretem”.
Idén szeptemberben a Mai Manó Házban mutatták be Észak-Koreában készült fotóit A csend hatalma című csoportos kiállításon.
Most egy másfajta csend következik – egy méltó életmű békéjével.
Meghalt Benkő Imre fotográfus