„Az új lakónegyedben szívesen látott vendég a mozgó élelmiszerbolt” – olvasható az Új Élet 1978. márciusi számában, a Dés, egy »csinos város« című cikk egyik fotója alatt. A kép hátterében egy lakótelep, elöl a Tudor Vladimirescu gyár egyik autóbusza látható, oldalsó, felnyitható árusítóablakkal. „Autobuz Magazin Alimentar” – azaz mozgóbolt. A kisebb falvakat – ahol nem voltak állandó boltok – jellemzően hetente csak egyszer járták végig, sok vidéki ember emlékeiben „autobuzul cu pâine” (kenyérbusz) néven él. Ezt a fotót a Blinken OSA Archivum A tapintatlan fotóriporter – Erdélyi Lajos archívuma a Ceaușescu-korszakból című kiállításának kulcsfotójának választotta a tárlat társkurátora, Szilágyi Lenke fotográfus.
– A kiállítás látogatói közül többen is felidézték, hogy akkoriban a városi közlekedésben is ilyen buszok jártak, csak azoknak gázpalack volt a tetején, amit néhány kanyar után újra kellett tölteni, mert bár Románia földgáz- és olajnagyhatalom volt, nem volt elég benzin arra, hogy működtessék még a városi közlekedést is – meséli a tárlat társkurátora, Zádori Zsuzsa, vezető levéltáros az 1960-as, ’70-es és ’80-as évek Romániájáról. – Sok erdélyinek egyik alapélménye ebből az időből, hogy őket vagy a nagyszüleiket kiköltöztették a mezőgazdasági, félig önellátó életükből, és beterelték őket lakótelepekre, blokkházakba, ahol nem működött a fűtés, sokszor a melegvízellátás sem, nem voltak boltok, és nem volt mit enni. Ezeket a körülményeket nem mutathatták meg, mivel a cenzúra minden szerkesztőségben jelen volt, és a hatalom gondosan vigyázott a nyilvános imázsára. A kiállítás társkurátorától, Szilágyi Lenkétől tudom, hogy a magyar–román határon csak két tekercs negatívot engedtek át, akármennyi időre is utazott az ember Erdélybe. Attól függően, hogy 24 vagy 36 kockás tekercset vitt, 48 vagy 72 képe lehetett arra, hogy megörökítse Erdélyt. Ám visszafelé gyakran kihúzták a negatívot a gépből a határőrök. Ceaușescu ugyanis nem engedte meg, hogy azt a szegénységet, nélkülözést és pusztítást, amit a Román Kommunista Párt végzett az országban, meg lehessen örökíteni. Szociofotók nincsenek, teljes leleplező képek nem készültek – ám ha valaki figyelmes szemmel nézi Erdélyi Lajos fotográfiáit, mint például ezt itt, akkor megláthatja Románia akkori valóságát. És nem azért, mert Erdélyi Lajos leleplező szándékkal fotózta volna, hanem éppen ellenkezőleg: feladatot teljesítve, penzumból ment fotózni – ahogy Dragomán György fogalmazott a kiállítás megnyitóbeszédében is. Penzumból fotózott: a cikk tartalma, az üzenet előre megadott volt, ahogy a képé is – megmondták neki, mit kell látnia. Dés, egy „csinos város” – hirdeti a képhez tartozó cikk címe, ám ezen a képen sok mindennek láthatjuk a várost, csak épp csinosnak nem.
Erdélyi Lajos fotóművész, író és újságíró életművének két fő vonulata ma is jól ismert. – Már nagyon fiatalon, Marosi Ildikóval együtt interjúkat készített erdélyi magyar művészekkel, a portréfotókat ő készítette. A fotótékájában a XX. század második felében élt szinte valamennyi erdélyi magyar művész megtalálható; a korábbi kiállításain ez a lírai, személyes hangvételű alkotói oldala került előtérbe – mondja Zádori Zsuzsa. – Értékmentő, fotótörténészi tevékenysége is közismert: szó szerint a sárból és a pusztulástól mentette meg Orbán Balázs székelyföldi fotóit, Teleki Samu Kelet-Afrikában készült felvételeit, illetve Holló Imre 1944-ben, a koncentrációs táborokban készült grafikáit. Ismert az is, hogy végigfotózta az erdélyi zsidó temetőket – a „halott” temetőket, ahová már nem járnak vissza az utódok követ helyezni a sírokra, hiszen nincsenek utódok, mert nagyon sokukat megölték. És ismert az az Erdélyi Lajos is, aki Túlélés címen idős korában megírta, hogyan élte túl Auschwitz–Birkenaut és a dörnhaui munkatábort. Édesanyját és kishúgát, Júliát megölték, ő az édesapjával tért vissza. Körülbelül Kertész Imrével volt egykorú, s ugyanúgy eszmélt és vált férfivá a zsidóüldözés rettenetében. De azt a fotóriportert, aki Nagyváradtól a Duna-deltáig végigfotózta Romániát a Ceaușescu-korszakban, a nagyközönség nem ismeri.
Örököseinek köszönhetően Erdélyi Lajos mintegy 15 ezer negatívot tartalmazó archívuma 2023–2024-ben került a Blinken OSA Archivumba. A két éve tartó feldolgozás során a gyűjtemény mintegy hetven százaléka már katalogizálva van: tízezer fotó, százötven hangkazetta, száz videó, valamint húsz doboznyi szöveges irat. Ebből az anyagból készült a kiállítás, amelyen mintegy kétszáz, többségében korábban sosem látott fotó szerepel. – A kiállításon bemutatott képek nem azért voltak „halottak”, illetve nem ismertek a nagyközönség számára, mert Erdélyi Lajos nem tartotta volna őket jó fotóknak, vagy mert a cenzúra eltemette volna azokat. Azért voltak tetszhalott állapotban ezek a fotográfiák, mert a korabeli nyomdatechnika nem tette lehetővé, hogy méltó módon jelenjenek meg az újságokban – teszi hozzá Zádori Zsuzsa.
Az egyik ilyen jellemző, a kiállításra felnagyított kép 1961-ben készült a pusztakaláni Győzelmi Vasművekről. Előterében egy fehér ruhába öltöztetett kislány libákat őriz. A fehér ruhácska koszos, ahogy a libák tollai is. „A szocializmus reális képe, egy mezőgazdasági lehetőségekkel bőven megáldott országról, ahol a falusi idillbe belegázol a politikából ráerőltetett ormótlan ipari háttér” – írta a képhez Szilágyi Lenke.
„A fotóriporter nem ismeri a tapintatot. Ha felfedezi, ha érzékennyé válik, ha együttérzésből félreteszi a fényképezőgépét, már nem fotóriporter” – írta A tapintatlan kamera című írásában Erdélyi Lajos, szövegét azzal az önjellemzéssel zárva, hogy ő idővel tapintatos fotóriporterré vált. Akárhogy is van, a tárlaton bemutatott Erdélyi-fotók sosem tolakodók, ám figyelmesek: félrenézés nélkül, csendes melankóliával mutatják meg Erdély, Románia jelenig ható közelmúltját, amelyben felismerhető Közép-Európa és Magyarország valósága is.
Erdélyi Lajos gyűjteménye a kiállítást és a teljes katalogizálást követően szabadon elérhető lesz a Blinken OSA Archivumban.
Infó: A tapintatlan fotóriporter – Erdélyi Lajos archívuma a Ceaușescu-korszakból. Blinken OSA Archivum, október 26-ig. A tárlat kurátorai: Szilágyi Lenke fotográfus és Zádori Zsuzsa vezető levéltáros.
