Valamikor, a 2019-es év elején úgy éreztem, hogy az Orbán-rendszertől való megszabadulás első lépése Budapest felszabadítása kell legyen. Számomra őrületes csalódás volt Tarlós polgártárs második megválasztása, mikoris az MSZP egészen irracionális módon megtorpedózta Bokros Lajost, akinek – mióta az eszemet tudom – a legracionálisabb programja volt arra, amire mindig és azóta is hiába várok: a szabad önkormányzó Budapest megteremtésére.
Az ország törvényeit tiszteletben tartó, de a mindenkori kormánytól független, (szabad) városra vágytam és vágyom most is. Képességeim és lehetőségeim keretei között akkor igyekeztem (nemcsak brekegni, például e lap hasábjain, hanem) bizonyos cselekvés jellegű tevékenységgel is részt vállalni a remélt szebb jövő kialakításában. Ilyen minőségemben mutattam érdeklődést Karácsony Gergely és Horváth Csaba főpolgármester-jelöltségért folytatandó vitája iránt. A műsorban igazán alaposan került szóba és megrágcsálásra minden apró részlet, viszont még érintőlegesen sem hangzott el semmi a lényeget illetően.
Gondoltam – behúzott ormánnyal – benézek a porcelánboltba: megkérdeztem a két jelöltet, szerintük szüksége van-e Budapestnek arra, hogy főváros legyen? Az illusztris hallgatóság csaknem kifütyült, mondván, hogy egy új főváros fölépítése rengeteg pénzbe kerül. Arra nem volt módom, hogy világossá tegyem: nem új fővárosra, hanem egy új kormányzati negyedre gondolok, igaz, valahol Budapest határain kívül, a ferihegyi reptér közelében. A belváros, a Duna mindkét partján pedig legyen a budapestieké.
Ma már teljesen felesleges az a haszontalan térfoglalás, amit a politika csinál. Véleményem szerint a legjobb kormányzáshoz sem szükséges az a díszlet, amit a város évszázadok alatt épített ki magának. Különösen diszharmonikus a kiegyezés után kialakított hatalmi központ épületeinek reaktiválása a jelenlegi álkeresztény, mimikri arisztokrata, díszmagyar kurzus-lovagok által.
Sajnálom, hogy ez csak engem bántott akkor is, most is. Horváth Csaba nem zárkózott volna el a további vitától, azonban a közönség nyomását érezve nyitva hagyta a kérdést. Karácsony Gergely a kialakult hangulatnak megfelelően vágta el a meg sem kötött gordiuszi csomót, mondván: ő büszke arra, hogy Budapest Magyarország fővárosa. Ezzel a vita – közmegelégedésre – le volt zárva.
Mindenki elégedett volt, és elégedett azóta is, hiánytalanul. Büszkék vagyunk, amikor Putyin meg Erdogan záratja le előlünk a várost, akkor még büszkébbek, amikor bevonul az ugarról a gyűlölködő békemenet, repes a lelkünk, ha látjuk a kormánypropaganda Goebbels-stíl óriásplakátjait minden sarkon, és megéljenezzük az uniós lobogók nélküli ünnepi zászlóerdőt. Büszkék vagyunk az omladozó kórházaink elmaradt karbantartásának árából készült pompás stadionjainkra, ahol arany-ifjúságunk és ezüst-matuzsálemeink a Fradi ultrák vezényletével nézik azt az ész nélküli szaladgálást, amit kormányunk feje futballként szolgáltat az ő székesfővárosi híveinek. Arra senki sem lehetne büszke, ami a város igazi kultúrájával történik: a valódi művészet és a valódi tudomány koldulni kényszerül - koldulási engedély nélkül. A büszke tahók szuverenitását ugyanis védeni kell.
Őszintén szólva az én életemben Budapest majdnem mindig elsősorban főváros volt, de Orbán országlása előtt - látszólag ugyan másodsorban, valójában mindent megelőzve - igazi sokszínű és sokoldalú európai központ, azaz város is volt. Igaz, az országos szabadság beköszöntekor rögtön elkezdődött az anakronisztikus (népies-urbánus) kultúrharc a régi és a még régebbi között, de itt, Budapesten nyílt egy kis ösvény az újnak és az értékesnek.
Amikor a magyar szankülottok 2010-ben (Budapest ellenére) teljhatalomra jutottak, belefogtak a város elfoglalásába, ami Demszky távoztával akadály nélkül folytatódhatott. Ami elpusztítható volt, azt el is pusztították. Már a föld alatt sem rejtőzik a város, mindenütt csak a szankülottok székes, főispános, vármegyés fővárosa van. A legnagyobb baj az, hogy a főváros ifjú vezetőinek vágyai között sem szerepel, hogy fölszabadítsák és rehabilitálják a várost. Valószínűleg észre sem veszik, hogy a város a politika túlzott jelenléte miatt vesztette el szabadságát.
Pedig tisztességes (nem hazugságok segítségével hatalomra jutó és hatalmon maradó) kormánynak nincs szüksége Patyomkin-díszletekre. Noha sajnos a „hazaszerető” magyar szavazók többsége elvárja, hogy dr. Szatyornyi Bélszél úr és méltóság nélküli közjogi társai ne az udvari árnyékszék előtt hirdessenek igét, mert ugyan hogy venné ott ki magát a huszárszázad meg a díszőrségváltás.
Nagyon örültem, amikor a fővárosi vezetés tiltakozni kezdett a mini Dubaj projekt ellen. Abban ugyanis tökéletesen manifesztálódott az Orbán-kurzus mindent elsöprő pogány anyagiassága. Ha talán nem volt is hazaárulás, Budapest elárulása mindenképpen benne volt. Annyira aljas terv volt, hogy megvalósulásának semmi akadálya nem látszott lenni. Számomra rejtély, hogy mi vagy ki szólt közbe, mindenesetre a fővárosnak ölébe hullott egy hatalmas szabad terület. Meglepetésük az enyémnél is nagyobb lehetett, tanácstalanságuk biztosan.
Egyelőre nem tértek magukhoz, egy új, József Attila telepbe oltott Rózsadombot terveznek, tízezer lakóval, húszezer gépkocsival, harmincezer kutyával. Pénz persze sehol, úgyhogy ízlés sem lesz sehol. Nekem volna egy életrevalóbb ötletem. Építtessük meg a kormánnyal az új kormányzati negyedet! Na nem ezzel a selejt brigáddal - a következővel.
A szerző orvos.