A pedofília (a katolikus hit szerint is) a legsúlyosabb bűnök egyike: merénylet a gyermeki bizalommal és az ember lelki-fizikai integritásával szemben. Mindennek, amit ellene teszünk, a gyermekek nagyobb biztonságát kell szolgálnia. Ez az elvi alap, amelyről bármilyen lehetséges ellenintézkedés, például a gyónási titok jogi kényszerrel történő feltörésének indokoltsága megítélhető – induljunk hát innen.
Az egyházi törvény nem csak azt mondja ki, hogy a pap nem beszélhet a neki meggyónt vétkekről, hanem azt is, hogy nem oldozhatja fel azt, aki nem szakít a bűnnel. (Egy példa: a házasságtörést nem elég bevallani – a házasságtörők nem nyernek feloldozást, amíg nem térnek vissza a házastársukhoz, vagy az új kapcsolatban maradva nem fogadnak szexmentességet. A katolicizmus számos ponton hajlamos rugalmasan kezelni a bibliai tanítást, de a hívek szexuális elhajlásai nem tartoznak ezen pontok közé.) A megbocsátáshoz őszintén meg kell ígérni: „többé nem teszem”. Ki ellenőrzi az őszinteséget? Ugyanaz, akinek a bocsánatában reménykedünk – a gyóntatószékben viszonylag ritkán hazudik az ember.
A tudomány szerint a pedofília olyan kóros hajlam, amit kordában tartani talán lehet, elmulasztani viszont nemigen. Nem lennénk annak a papnak a helyében, akinek valaki egy pedofil cselekményt vall meg, mert ebben a bűnkategóriában ritka a további bűntelen életre vonatkozó fogadalmak betartása. De az, aki a bűnbocsánatot osztja (közvetíti), nem fogja beérni annyival, hogy meghallgatja a vallomást, majd rendel egy-két Miatyánkot jóvátételül – ahogy nem éri be ezzel a sokkal enyhébb besorolású „hétköznapi” házasságtöréseknél sem.
Az egyház csak annyiban része az igazságszolgáltatásnak, hogy vannak pedofilok, akik az egyházi bűnbocsánatban reménykedve vállalják a büntetést. Paradox, de lehetséges: ha a bűnösök a titoktartásban bízva a paphoz fordulnak, annak több biztonság lehet a következménye, mint ha a biztos lebukástól tartva nem gyónnak. Másképp fogalmazva: ha az állam a pedofília-esetekben kötelezővé tenné a gyónási titok feltörését (amivel leginkább a papokat köteleznék törvénysértésre), a legvalószínűbb, hogy nem több pedofil bukna le, hanem kevesebb menne gyónni.
Egyetlen adat sem utal rá, hogy ahol erős a katolikus befolyás, de amúgy világos politikai akarat a pedofíliával szembeni fellépés – mint mondjuk Írországban vagy Lengyelországban -, nehezebb lenne a pedofil bűncselekmények felderítése, mint a szekularizáltabb államokban. Arra sincs példa, hogy bárhol azért szorult volna vissza a gyerekek szexuális sanyargatása, mert az egyház kiadta a bűnbánókat – ott szorult vissza, ahol a társadalom, és nyomában a politika nem tűrte tovább az abúzust.
Egyébként ugyanazokban a gyóntatószékben, ahová a pedofilok egy szűk kisebbsége betér(het), gyilkosságokat, házastársi, politikai és pénzügyi félrelépéseket, meg egyéb perverziókat is meggyónnak. Ki döntse el, hogy hol a határ, amin túl már vállalhatatlan társadalmi kockázat, ha a megbánt bűn a pap és az égiek titka marad? Biztos, hogy szívesen bíznánk a pártokra?