Bár a Sziget szervezői idén is konok lelkesedéssel jelentették be az immár 31., természetesen minden eddiginél sziporkázóbb és szórakoztatóbb, augusztusi nyári fesztivált, egyes számaikból, nemkülönben pénzügyi kérdéseinket illető finom elzárkózásaikból már sejteni lehetett: nagy a baj. Igaz, én máig nem értem, hogy vihették el a két utolsó fesztiválév kiadásai mondhatni az elmúlt három évtized teljes nyereségét. A látogatókon nem múlott, az biztos: az – alig dráguló – jegyeket idén is több százezren megvették, kimentek, ettek-ittak, sztárokat néztek, vidultak, elvoltak. Igaz, ez, legalábbis a cég tavalyi éves jelentésének egy rejtett kis kockája tanúsága szerint, kis túlzással amerikai nyugdíjasok tőkealap-megtakarításaiból is igényelt már vagy ötmilliárdot.
Bár ma a megszűnés rémhíre kering, a homályból máris feltűnt az önkéntes remete, aki egyszer már kivonult, letette, de akit most mégis, mocsármélyi gunyhójában felkeresnek a nyakkendősök és aki épp kardját edzvén, vasporosan, égő szemeivel felnéz és bólint: igen, vállalom. Ő Gerendai Károly, akiről sokaknak csak a nullszaldó jut eszébe, de hol van az már. Kevesen emlékeznek, de az Alapító 2010 környékén egyszer már eladta és visszavette a Szigetet. 2017-ben mégis úgy tűnt, végleg elpályázik: a többséget egy amerikai gigatőkealapnak adta, amit tavaly egy méggigább vett át. A menedzsment viszont, ha úgy tetszik, a „szellemiség”, maradt az eredeti, a kicsit woodstockos, „mindent szabad”-világ, bár az elüzletiesedés is több évtizedes „vád”. A szélsőjobbot sose szerették, amit csak az idei Kneecap-vita bizonytalanított el. Az elmúlt évtizedek során olykor a hazai keresztény-konzervatív kurzus is beléjükmart, bár Magyarország legvonzóbb idegenforgalmi eseményeként végül a tűrt-kategóriába kerültek és a VIP-részlegekben a NER-hátország is elő-előfordul.
Meglátjuk, Gerendainak sikerül-e a nagy visszatérés, és a Sziget megmaradhat-e egy szabad szellemű, de anyagilag is fenntartható turista-mágnesként.