Zuzmó vak. Öreg. Mégis majd szétesik a boldogságtól, ahogy megsimogatjuk, és fáradhatatlanul rohangál fel-alá kurta lábacskáin, apró dömpertestével egy pillanatra sem képes nyugton maradni. Zuzmó egyike annak a 124 kutyusnak, akikről Sorger György gondoskodik, akit amúgy az állatvédelemben mindenki csak Papamaciként ismer, úgyhogy én is így fogom őt emlegetni. Az általa üzemeltetett menhely eredetileg idős kutyáknak létesült, de az évek során persze mindenféle korú állatot befogadott, így most nagyon vegyes a társaság. Nemrégiben érkezett például egy héthetes csapat, hetes ikrek, ők most a legcseppebbek, de élnek itt bőven tíz év feletti kisöregek is, mint például Bambus, a nagy plüssmaci, akinek szájából lehetetlen kiimádkozni a labdáját, vagy éppen Bogyó, aki tíz éve vár arra, hogy végre csak az övé legyen egy ember, akit imádhat, akinek az ölébe mászhat, és akit eláraszthat nyálas kutyapuszikkal.
Másfél éve költöztek ide, Kálra Gyöngyöshalászról, ahol 9 évig béreltek egy területet, de a tulajdonos nem hosszabbította meg a szerződést. Hosszas keresgélés után talált rá Papamaci erre a területre, amely minden szempontból megfelelt az igényeinek. „A kiváló magyar jogszabályok szerint alapítványnak, egyesületnek, szervezetnek nem lehet földtulajdona. Így hiába voltak nagyon jó eladó tanyák, olcsóbban, bekerítve, állattartásra alkalmasan, az alapítvány nevére nem lehetett volna ezeket megvenni. Mindenképpen ipari területre volt szükség, ami azért megfizethető, és nincs a világ végén. Mert ugye én is leszek öreg – már vagyok, teszi hozzá önironikusan –, és nem mindegy, hogy majd 70-80 évesen 10 kilométert kell begyalogolnom a faluba, vagy itt vagyok az utcasarkon.”
Papamaci nem tegnap kezdte a szakmát, jó 20 éve menti az állatokat. Egy másik alapítványnál tanulta meg az alapokat, ahol négy évig önkénteskedett, majd négy évig dolgozott, és ez idő alatt őt is megismerték az állatvédők. „Nekem az öreg kutyák a szívügyeim. A szívem megszakadt mindig, amikor nem tudták őket befogadni, mert nem volt hely. Sokan panzióztatni is szerettek volna, de erre sem volt lehetőség. Amikor találtam a közelben egy ingatlant, ott vágtam bele ebbe az egészbe: panzióztattam, ami hozott egy kis pénzt, és ebből tartottam el ugyanannyi mentett kutyát. Ezt nagyon élveztem, csak három év alatt kinőttem a helyet, muszáj volt váltani – akkor kerültem Gyöngyöshalászra. Itt született meg a Papamaci Árvái Alapítvány is, addig csak magánszemélyként mentettem az állatokat, de így már jogosultak vagyunk az 1 százalékra is.”
Sokáig egyedül végezte ezt az embert próbáló munkát, aminek az egészsége látta kárát: túl van infarktuson, szívműtéten, sztrókon, négy Covidon – mégis megy, csinálja, ahogy bírja, bár nem tud sem hajolni, sem nagyobb terhet emelni. Óriási felelősség ennyi állatról gondoskodni, ugyanakkor ez tartja őt életben. Meggyőződése, hogy ha nem kellett volna ellátni a kutyákat, talán nem is jött volna ki a kórházból.
Szerencsére mostanra két angyali segítője is lett, két fiatal nő, Pénzes Lilla és Rusvai Adrienn, akik az alapítvány négyórás alkalmazottjai. „Bolondok ők is, normális ember ezt nem csinálja!” – mondja Papamaci óriási szeretettel a hangjában. „Ők ellátják a napi feladatokat, így én tudok egyrészt regenerálódni, másrészt tervezni a további fejlesztéseket. Lehet, hogy nem mi vagyunk az országban a legcsilivilibb menhely, de nekem mindig is az volt a legfontosabb, hogy otthonuk legyen ezeknek a kutyáknak. Egy átlagos menhelyen vannak ezek a 2x3 méteres kennelek, ezt én nem tartom megfelelő életnek egy kutyának. Itt – majd meglátjátok – 50 négyzetméteres egy kennel. Biztos, hogy még nem csilivili, de majd az lesz, az alapadottságok megvannak. A területük egyharmada fedett, így az állatok védve vannak az esőtől, napsütéstől, és mi sem kapunk hőgutát, amikor nyáron dolgozunk körülöttük. Mindenhova oda van vezetve a víz, az áram, mostanra a szociális rész is nagyjából elkészült, van normális konyha, pihenő, orvosi rész. Van egy kedves kurátortársam, aki állatorvos, és azt tervezzük, hogy nyitunk egy rendelőt is, ahol hetente 1-2 napon lesz rendelés civileknek, ami szintén bevétel az alapítványnak. Meg az megnyugtató, hogy van egy fix állatorvosunk, ezt is kevesen mondhatják el magukról. Ki akarunk alakítani egy olyan részt is, ahol panzióztathatunk, mert arra rettentő nagy az igény akár szervezetek, akár magánszemélyek részéről. Minden férőhely be lesz kamerázva, a gazda 0-24-ben tudja figyelni a kutyáját online, hogy érzi magát. Akarunk sok mindent, de már megtanultam, hogy csak apránként lehet haladni.”
Persze lehetne gyorsabban is, ha az anyagiak engednék. De hát egy olyan országban, ahol az állam nemes egyszerűséggel a civilekre testálja a feladatai egy részét anélkül, hogy forrásokat biztosítana ezek ellátására, szinte egyedül a lakosság jóindulatára vannak utalva az állatmenhelyek. Is. Az 1 százalék mellett vannak rendszeres és alkalmi adományozóik, illetve a visszaváltott palackok utáni 50 forintokat is át lehet utalni Papamaci árváinak. Szeretnének becsatlakozni a telefonos adományvonalba is. Szóba kerülnek az állami pályázatok is, nemrégiben egymilliárd forintra pályázhattak állatvédő szervezetek, és nekik a lehető legkisebb összeget, 500 ezer forintot ítéltek meg. „Szívem szerint vissza is utasítottam volna, de minden pénzre szükségünk van…” – mondja Papamaci, kicsit elkeseredve. A témánál maradva még azt is elmondja: nagyon megdöbbentek azon, hogy Ovádi Péterék gyepmesteri telepek létesítését támogatják több településen. „Nem a menhelyeket! Kál testvértelepülésén, Kompolton is kapott valaki 30 millió forintot, hogy gyepit csináljon. Ezekben egyébként rohadt sok pénz van! 80-100 ezer forintot fizet az önkormányzat azért, hogy egy-egy kutyát befogjon a gyepmester, aztán kinyírják az állatot. El tudja valaki képzelni, hogy ezek után én vegyem át tőle az állatokat? Még fizessek is azért, hogy kihozom tőle? Sajnos ráadásul van sok olyan, magát állatmentőnek tituláló valaki, aki ebben tevőlegesen részt vesz. Ennek ellenére amióta itt vagyunk, vagy 20-25 kutyát mentettünk itt a környéken – ami amúgy nem a mi feladatunk lenne” – teszi hozzá.
Hogy mennyire szívén viseli az állatok sorsát és jóllétét, az is jól mutatja, hogy bár a kennelek összalapterülete mintegy 2000 négyzetméter, és mivel kutyánként 10 négyzetmétert kell biztosítani, elvileg akár 200 kutyát is tarthatnának, de jelenleg „csak” 124-en vannak. „Nem lehet minden kennelbe öt kutyát elhelyezni, mert mindig vannak összeférhetetlenek, balhésak, szökősek, kutyaagresszívak. Csak úgy fogadunk be új kutyát, ha az nem megy a többiek kárára. Mert őértük már fixen felelősek vagyunk” – fűzi hozzá Lilla, aki még nincs egy éve, hogy munkába állt a menhelyen, de Papamaci máris úgy tekint rá, hogy ő a lehetséges utódja, csukott szemmel megbízik benne, tudja, hogy a lánynak is ez az élete. „Korábban dolgoztam máshol is, de most érzem azt, hogy tökéletesen a helyemen vagyok” – mondja a lány nyugodt határozottsággal, manírmentes közvetlenséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy csinos fiatal nő nem egy irodában akarja reszelgetni a körmét, hanem télen-nyáron a szabad ég alatt végez – nem is nagyon könnyű – fizikai munkát. „Nem tudok mást elképzelni, pedig egy ilyen helyen rengeteg a munka. Csak az etetés másfél óra, aztán ott van az itatás, a takarítás, a lemozgatás, szocializáció, ha vannak kezelések, oltások, kötözés, varratszedés, féreghajtás, hosszú távú gyógyszerezés – kettőt pislogok, és már délután 4 óra van, és még le se ültünk ebédelni.” Cserébe viszont nem kell szoláriumba járni, és garantált a napi boldogsághormon-túladagolás is, hiszen a kutyáktól annyi szeretetet kapnak a gondozók, ami semmi máshoz nem fogható élmény. Persze nem minden nap rózsaszínű felhőcskén lebegés itt sem, hiszen ahol sok az idős kutya, ott bizony gyakori vendég az elmúlás is. Amikor megkérdezem, hogyan képesek feldolgozni a veszteségeket, pici szünet támad a beszélgetésben. „Az elengedés mindig nehéz, de nem arra kell gondolni, hogy elment, hanem hogy eddig itt volt. Meg kell nézni Zuzmót! Vak. Öreg. Anyám kínja. De árad belőle a szeretet! Árad belőle a boldogság! Vagy itt van Nyafika. Kitotyog, kis forgó-morgó anyám kínja, de odateszi a buksiját, és én ott vagyok vele. Ennyi. És amikor elmegy, akkor azzal a tudattal megy el, hogy mi azt adtuk neki, amit máshol nem kapott meg. Túl kell élni. K...rva nehéz, de itt vannak a többiek…” – fátyolosodik el Papamaci hangja, és az egy pillanatra beálló csendben végigfut az én fejemben is a névsor: Zeusz, Adorján, Sisco, első Cassie, Bömbi cica… Lilla hangja ránt vissza a jelenbe. „Sokszor idő sincs gyászolni, hiszen érkezik a következő kutya, mert lett neki hely. Őt ugyanúgy el kell látni, meg kell tanítani bízni, kötődni, szeretetet adni. De amúgy az egész bagázs levágja, ha valami baj van, ha szarul vagyunk lelkileg, akkor senkinek nem nagy az arca. Egyből csöndesebbek. Érzik rajtunk, hogy gyászolunk.” Papamaci hozzáteszi: „Nagyon sokan elmentek az évek alatt, elhamvasztva itt vannak mind. Csinálunk nekik egy emlékhelyet, az összes kiskutyánk hamvai ott lesznek elszórva. Ez már a saját területünk, itt már nem bánthatja őket senki.”
