Valamikor a kilencvenes évek második felében járunk. Az önkormányzati tulajdonban lévő kórházat jelentősen bővítették és fejlesztették. Az új feladathoz új ember kell – vélekedtek a helyi döntéshozók. Helyzetüket könnyítette, hogy a korábbi vezető bejelentette, nyugdíjban megy. Rövid keresés után az egyik osztályvezető főorvosra esett a választás, ő lett az igazgató. Mellette szólt, hogy szakterülete egyik legjobbjának tartották, elfogadottsága a kórházon belül kifejezetten jónak volt mondható. Becsvágyó, a feladatok elől nem elugró embernek ismerték, aki kinevezése után azonnal megkezdte egészségügyi gazdálkodással kapcsolatos tanulmányait.
Eltelt néhány év. A vidéki városban általános volt a vélemény, hogy az elmúlt időszak egyik, ha nem a legjobb személyi döntése született, amikor az új kórházigazgatóról döntöttek. Az intézmény gazdálkodása kimagaslóan eredményes volt. Korábbi, nem kifejezetten jó szakmai megítélésén sokat javított, betegforgalma meredeken emelkedett. Bekövetkezett, ami a legritkább esetben: örömmel jártak be dolgozni az orvosok és a szakdolgozók. Az ápoltak visszajelzései rendre kedvezőek voltak, az önkormányzat pedig elégedett volt, hogy legnagyobb intézményénél – fogalmazzunk egyszerűen – jó mennek a dolgok.
Hirtelen valami megváltozott. Az addig mindenkivel hangot találó, pénzügyi, szakmai és ellátási kérdésekben rendre jó, elfogadható döntéseket hozó igazgató egyszeriben az erő nyelvén kezdett beszélni. Kioktató és ellentmondást nem tűrő lett a hangja. Egymás után tette súlytalanná azokat a belső döntéshozatali fórumokat, amelyeknek munkájára korábban támaszkodott. Elérhetetlenné vált. Irodájába szinte képtelenség volt bejutni, a telefonokat nem vette fel. Nem egyszer előfordult, hogy különösebb indok nélkül egy-két hétig nem jelent meg a munkahelyén.
A bomba aztán hirtelen robbant, de a robbanások jobbára ilyenek.
Az éves könyvvizsgálói jelentés megállapította, hogy az intézményben százmillió forintot meghaladó összegben szegték meg durván a pénzügyi szabályokat.
Részletesen leírták, hogyan igyekeztek a pénzek kicsatornázását elrejteni a könyvelésben. Az összeg közel harminc éve nagynak számított, de ennél lényegesebb, hogy a bűn, az bűn.
Az önkormányzatnak lépnie kellett, ami felemásan történt meg. Sebtében összehívtak egy sajtótájékoztatót, ahol a könyvvizsgáló beszámolt a feltárt visszaélésekről, egyben bemutatták a megbízott igazgatót, miközben az önkormányzati vezetők közül mindenki távol maradt. Az újságírók így nem tudták kinek feltenni a kérdést, hogy lesz-e büntető feljelentés az ügyben. A könyvvizsgáló és a megbízott igazgató zavarban volt, széttárták kezüket. Valaki megkérdezte: hol a leváltott vezető. Az előbbi halkan és keserűen annyit mondott: „A gróf tán épp agarász.”
A nem értett mondatra folyóson négyszemközt válaszolt: éppen Afrikában vadászik. Megtudtam, hogy a korábbi igazgató közös megegyezéssel távozott, és lett egy országos intézmény igazgatóhelyettese. Nem mese. A rossz nem nyerte el méltó büntetését.