Milyen bölcs és előrelátó is a természet, s benne számos élőlény, növény, madár. Mert lám, a hortenziákkal, kecskerágókkal, napszemvirágokkal, aranyvesszőkkel, mályvarózsákkal, levendulákkal és méhbalzsamokkal gazdagon teleültetett díszkertben, az ilyenkor még zöldben pompázó, de lassan leveleit hullajtó magas kőris aljában tucatnyi napraforgóbuga sárgállik még most is.
Nem mi ültettük őket.
Szélesen kitárulkozó oldalsó ágaira akasztjuk október végén, november elején csinos madáretetőinket, amit napraforgómagokkal töltünk, és ide fűzzük fel az összepréselt magokat, darálékokat tartalmazó cinkegolyókat is, így aztán a csupasz ágak telente megtelnek élettel. Mintha a kék és széncinegéknek, meggyvágóknak, tengeliceknek, galamboknak, rigóknak és mátyásoknak, no meg a máskor a házunk előtti japánbirsbokron tanyázó, de a zimankós napokban gyakrabban idelátogató verebeknek lenne egyfajta sajátos menetrendjük. A hajnali lakomát, ha van, nem is látjuk, így nem tudhatjuk, a pirkadó nap kelti fel bennük az éhséget, vagy a kakas kukorékolása jelzi: ideje a megterített asztalhoz fáradni. Délelőtt, amikor a hátsó kert felé fordul a nap, madaraink hatalmas partit rendeznek. Alig győzik kivárni, hogy az előttük lévő a szájába vegye a napraforgószemet, s vigye magával az egyik stabilabb ágra, hogy ott törje fel, ott egye meg. Nem mindegyik madár viselkedik így, leginkább a cinkék szeretnek saját asztalnál étkezni, a többiek beérik azzal, hogy a tálcában egymás mellett tobzódnak, s a másik csőre elől kapkodják fel a falatokat. Eközben a mátyások, vagy épp a melegebb telek miatt egyre inkább itthon maradó fekete rigók a földön várják a lehulló zsákmányt. S így tesznek a galambok is, akik mindig párban érkeznek, felidézve ezzel is a régi falvédők hímzett mondatait a turbékolók boldogságáról.
Kis szárnyasaink mindeközben szinte kínosan ügyelnek rá, hogy ne egyenek meg minden magot. Az etetőből vagy épp a csőrükből is a földre hullajtanak egész szemeket, feltöretlenül, amik a fenyőmulccsal fedett ágyásban elbújhatnak az apró kéregdarabok mögött. Tavasszal ezek bújnak ki elsőként, előbb csak kicsi, harsányzöld hajtásokkal, majd oldalra bújtatott páros leveleikkel. Ilyenkor a talajt előkészítő, az ágyásban kapirgáló emberfia is kicsippent belőlük egy-egy darabot, újból és újból rácsodálkozva, milyen tömény napraforgómagízük van. Vigyázunk, épphogy csak kóstolgatunk, a nagyját a földben hagyjuk. Kora nyáron így az ember által ültetett ágyásokban a madarak „láb- vagy csőrnyoma” is ott van a napsárgán világító virágbugákban. Mindez azonban legfeljebb számunkra esztétikai öröm, a kis élőlények inkább saját éléskamrájukat gyártották újra ekképp. Hiszen amint telepöttyöződnek a nagy tányérok dús, olajos, fehérjével teli magokkal, megjelennek a cinegék, a verebek, s a himbálózó napraforgófejekből látjuk, tömik a hasukat újfent. Így varázsolnak a téli terített asztalból kora nyárra is eleséget: pazar étlap a mi kertünk, az már bizonyos!