A Bokor bázisközösség idén ünnepli 80. születésnapját. A Bulányi György piarista szerzetes (1919–2010) által életre hívott, autonóm közösségek hálózatából álló lelkiségi mozgalom közösségi emlékezete 1945-re teszi alapításának dátumát.
Bulányi György 1945 és 1948 között a debreceni piarista gimnázium tanára volt. 1945 februárjában egy Kolakovics néven bemutatkozó horvát jezsuita érkezett az ottani rendházba. Rövid ott-tartózkodása alatt négy kiscsoportot hozott létre munkásfiatalokból, diákokból és felnőttekből, távozásakor a diákcsoportot Bulányira bízta. A jezsuita úgy vélte, az egyház csak a föld alatt működő kisközösségekben élhet tovább a szovjet érdekszférába kerülő országokban. Kolakovics (azaz az 1906-ban született Stjepan Tomislav Poglajen) Jugoszlávia megszállása után politikai nézetei miatt Zágrábból Splitbe, majd onnan 1943-ban Szlovákiába menekült. Pozsonyban két és fél év alatt Rodina néven kisközösségek hálózatát hozta létre, melyekben a keresztény világnézet melletti tanúságtételre készítette fel a fiatalokat.
Magyarországon 1945 után a radikálisan megváltozott politikai viszonyok között, amikor már látható volt, hogy a történelmi egyházak elveszítik korábbi pozíciójukat és társadalomformáló szerepüket, különösen az alsópapság és a szerzetesek körében erős törekvések voltak arra, hogy megtalálják az ifjúsági pasztorációban azokat az új módszereket, amelyekkel a diktatúra körülményei között is továbbadhatják a fiataloknak a katolikus egyház tanítását, és felkészíthetik őket a hiteles, nagykorú keresztény életre.
Bulányi atya és társai – Török Jenő és Juhász Miklós piarista szerzetesek, Eglis István, Himfy Ferenc, Lakos Endre, Ikvay László káplánok – először még legális körülmények között, az Actio Catholica keretein belül kezdték el ez irányú tevékenységüket: ifjúsági találkozókat, ún. tanulmányi heteket és lelkigyakorlatokat szerveztek az ország nagyobb városaiban, kiscsoportokat hoztak létre főleg középiskolásokból és egyetemistákból az ún. francia-belga modellt követve. Ez az új metódus a kiscsoportok önszerveződésén s egyfajta önkormányzatiságán alapult, a tudásanyag átadása pedig nem frontális előadások által, hanem viták során, párbeszédes formában valósult meg, s itt sajátították el a csoporttagok a világi apostolkodás gyakorlatát is. Az országos kiterjedésű mozgalom az iskolák 1948-ban bekövetkezett államosítása, majd két évvel később, a szerzetesrendek működési engedélyének megvonása után egyre nehezebb helyzetbe került, hiszen elvesztette az intézményi és infrastrukturális hátterét, s mind nagyobb lett rajta a politikai nyomás is. Ennek ellenére immár illegális körülmények között folytatták tevékenységüket. Végül 1952. augusztus 28-án Bulányit 9 társával együtt letartóztatták, s a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntettének vádjával először kötél általi halálra, majd életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Bár 1956 októberében átmenetileg kiszabadult a fogságból, véglegesen csak 1960 decemberében nyerte vissza szabadságát amnesztiával.
Bulányi ezt követően évekig segédmunkásként dolgozott, és vasárnaponként kisegítő papként misézett Pécelen Halász Endre plébániáján. Immár egy alapvetően megváltozott egyházpolitikai helyzetben, a magyar állam és a Vatikán között 1964 szeptemberében megkötött részleges megállapodást követően hozta létre a hatvanas évek második felében újabb kisközösségeit. Ezzel párhuzamosan a tartalomelemzés módszerével analizálta végig az evangéliumok szövegét, s ennek eredményeként megírta a Keressétek az Isten Országát (KIO) című, öt részből álló művét, mely szamizdatban terjedt a következő években. A KIO-ban megfogalmazott jézusi örökséggel és az ebből következő etikával való azonosulás lett a Bokor-közösség identitásának alapja, melynek középpontjában az ún. hármas eszmény – az adás, a szolgálat és a szelídség (vagy másképpen erő nem alkalmazás) – állt. Ez a nagyjából 1967-től kezdődő, kb. 10 éves időszak Magyarországon általában is a hazai és külföldi eredetű lelkiségi mozgalmak (Regnum Marianum, Bokor, karizmatikusok, Fokoláre Mozgalom, Taizéi-csoportok) terjedésével, és a bázisközösségek megerősödésével jellemezhető.
A bázisközösségek elleni egyházi fellépés 1976-ban, Lékai László esztergomi érsekké, majd bíborossá történő kinevezése után indult meg Magyarországon. A kérdés először az 1976. december 14–15-én megtartott püspökkari konferencián került napirendre. Lékai átadta a megyéspüspököknek az ifjúsággal foglalkozó papok hatóságok által összeállított névsorát. S bár a listán szereplők többsége nem tartozott Bulányi követői közé, már ekkor egyértelmű volt, hogy a piarista szerzetest tekintik a kisközösségi mozgalom centrális alakjának.
A Bulányi György által kidolgozott morálteológia és közösségi egyházmodell a II. Vatikáni Zsinat progresszív értelmezéséből fakadt, s a katolikus egyház megújítását tűzte ki célul. Tanaival Bulányi ugyanakkor eltávolodott a hagyományos egyházképtől és a népegyházi jellegtől. Ez már önmagában is kiváltotta a konzervatív szemléletű egyházvezetés gyanakvását. Az ellenségszeretet, az erőszakmentesség és az egyéni lelkiismeret középpontba állítása, továbbá a közösségi autonómiák megléte pedig különösen kockázatossá tette a lelkiségi mozgalmat a totalitárius rendszer számára. A közösség állandó megfigyelés alatt állt. A velük foglalkozó Varjak fedőnevű titkos nyomozás dossziéi nem találhatók, de a napi operatív jelentések igen; ezek vezérmotívuma Bulányi és a Bokor elszigetelése, leválasztása a többi lelkiségi mozgalomtól – mindenekelőtt a Regnumtól – és marginalizálása a „hivatalos” egyházon belül.
Ennek ellenére a hetvenes években a Bokor-közösségek létszáma fokozatosan gyarapodott, jelentősebb bázisok alakultak ki többek között Pécelen, Halásztelken, Székesfehérvárott, Sopronban és Budapesten a Thököly úti Rózsafüzér Királynéja plébánián. A mozgalom elindult a strukturálódás útján: kialakult a lelkigyakorlatok és a közös ünnepek rendje, 1971-től évente több kötetben jelent meg szamizdat kiadványuk, a Karácsonyi Ajándék. 1974-ben megalakult a Központi Vezetőség, melyben arányosan képviselték magukat férfiak és nők, civilek és papok, valamint az idősebb és fiatalabb generáció tagjai. Megszerveződött a Bokor saját, kilenc éves teológiai kurzusa is, részben azért, mert a közösséghez tartozó civileket nem vették fel a Hittudományi Akadémián induló teológiai képzésre.
Az Állami Egyházügyi Hivatal által egyházi ellenzékként számontartott Bokor-közösség az 1980-as évek első felétől került igazán a belügyi szervek és a katolikus hierarchia célkeresztjébe, mindenekelőtt azért, mert 1979 szeptemberét követően a tartalékos szolgálatra behívott Merza József matematikus példáját követve mintegy harminc fiatal tagadta meg a fegyveres katonai szolgálatot. Ez addig csak a kisegyházak körében fordult elő tömegesen, s nem lehetett tudni, hogy a Bokor példája milyen hatást vált ki a katolikusok között. Az állam számára egyre kényelmetlenebbé váló Bulányi elítéléséhez és a közösség egyházon belüli elszigeteléséhez azonban dogmatikai alapokat kellett találni – a hatalom ugyanis mindenáron igyekezett fenntartani azt a látszatot, hogy a szerzetes ügye egyházfegyelmi kérdés. Lékai László 1979-ben megpróbálta elérni, hogy a szerzetes hagyja el az országot. Mikor ez a terv meghiúsult, egy másfél éves egyházi vizsgálat eredményeként, melyben Gál Ferenc, Rózsa Huba, Vanyó László, jegyzőkönyvvezetőként pedig Erdő Péter vett részt, az 1982. júniusi püspökkari konferencia egységesen úgy határozott, eltiltja Bulányit a nyilvános működéstől, és ügyét – vizsgálat végett – Rómába terjesztik fel. A Vatikán 1987-ben jóváhagyta a magyar püspökök döntését, s a Bulányival kapcsolatos korlátozó intézkedéseket Róma csak 1997-ben oldotta fel. Eközben a Bokor papjait is retorziókkal – áthelyezéssel, felfüggesztéssel vagy nyugdíjazással – sújtották egyházi elöljáróik. Bulányinak és követőinek nem volt módjuk arra, hogy álláspontjukat a hivatalos világi vagy egyházi sajtóban megjelenítsék, megszólalásra csak a Beszélő című szamizdat folyóirat hasábjain, vagy a nyugati médiában volt lehetőségük. A nyolcvanas évek elejétől ugyanis kapcsolatban álltak a demokratikus ellenzékkel, mely felvállalta a lelkiismereti okokból üldözött vallási csoportok képviseletét a második nyilvánosságban.
Ugyanakkor a magyar egyház vezetői a közösségi tagoknak és az elítéltek hozzátartozóinak többszöri kérése ellenére sem vállaltak nyilvánosan szolidaritást a katonáskodást megtagadó katolikusokkal – ezt bizonyította a Magyar Katolikus Püspöki Kar 1986. október 17-én kiadott nyilatkozata is –, miközben már a II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúciója is méltányosnak tartotta, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem akarnak fegyvert fogni. Fontos lépés volt azonban, hogy az ENSZ 1987. március 10-én a katonáskodás lelkiismereti okból történő megtagadását az emberi jogok egyikének ismerte el.
A Bokor-közösség tagjai a rendszerváltás időszakában sokat tettek az erőszakmentesség képviseletéért a különböző civil szerveződésekben (Alba Kör, Halálbüntetést Ellenzők Ligája stb.), s küzdöttek a polgári szolgálat bevezetéséért, mely végül az 1989. évi XXII. törvény által vált elérhetővé azok számára, akik lelkiismereti okokból nem kívántak katonai szolgálatot teljesíteni. Ez az állapot azonban átmenetinek bizonyult: 2011-ben a második Orbán-kormány alatt a polgári szolgálat intézménye kikerül a magyar jogrendből. A katonai szolgálatot megtagadók jogi rehabilitációja pedig a rendszerváltás után sem történt meg.
A Bokor „Másik arcod” nevű munkacsoportja a közösség 2025. október 4-i jubileumi rendezvényén felhívással fordult a közvéleményhez és a döntéshozókhoz, hogy a honvédelmi törvény ismét tartalmazza a 2004-ben felfüggesztett általános hadkötelezettség visszaállítása esetére a lelkiismereti és vallási okból teljesíthető polgári szolgálat lehetőségét.
