A világpolitika új törésvonala már nem az ideológia, hanem az energia lesz. A „zöld-” és a „fosszilis” blokk szembenállása egy új, ökológiai hidegháborút hozhat, amelyben Európa Kína felé sodródhat, miközben az Egyesült Államok Oroszországban és Szaúd-Arábiában talál érdekszövetségest – erről beszélt Nils Gilman amerikai történész, a Berggruen Intézet vezető tanácsadója a francia L’Expressnek adott interjújában, amelyet a Portfolio szemléz.
A jövőkutató szerint a világpolitika új korszakba lép: az ideológiai szembenállás helyét az energiaátmenet mentén húzódó törésvonalak veszik át. Úgy látja, a XX. századot meghatározó demokrácia–autokrácia ellentét lezárult, s a globális hatalmi rendszer a zöldenergia és a fosszilis gazdaság közötti küzdelem köré szerveződik. Szerinte a 2008-as pénzügyi válság és Trump visszatérése zárta le a neoliberális globalizáció korszakát, s helyette a protekcionizmus, a kereskedelmi háborúk és a blokkok közötti erőpolitika tért vissza.
Gilman úgy véli, az új korszakban a fő választóvonalat az fogja meghatározni, hogy az országok miként reagálnak a fosszilisipar ökológiai következményeire. Az egyik oldalon az energiafüggetlenségre törekvő, importőr országok – elsősorban Kína és Európa – állnak, amelyek iparilag és politikailag is a zöldátmenet felé mozdulnak. A másik oldalt az olaj- és gázkitermelő „petroállamok” – az Egyesült Államok, Oroszország és Szaúd-Arábia – alkotják, amelyeket közös érdek köt össze. A történész szerint ebből „ökológiai hidegháború” formálódik, amelyben a fosszilis blokk akár kibertámadásokkal és dezinformációkkal is védekezhet a zöldinfrastruktúra térnyerése ellen.
Gilman elképzelhetőnek tartja, hogy Európa és Kína ebben az új világrendben közeledni fog, annak ellenére, hogy politikai berendezkedésük alapvetően különbözik: az európai országok egyre gyakrabban szembesülnek amerikai gazdasági zsarolással, miközben Kína stabil ipari partnerként kínál alternatívát a technológiai függetlenség felé vezető úton. Ha választani kellene az amerikai vagy a kínai technológiai alap között, Európa ma inkább Pekinget választaná, mert Kína nem avatkozna be belső politikájába.
A történész Kína szerepét kulcsfontosságúnak tartja a dekarbonizációban. A távol-keleti ország továbbra is épít szénerőműveket, de szerinte az energiamix folyamatosan a megújulók irányába tolódik. Az Egyesült Államok ezzel szemben tovább növeli szénhidrogén-termelését, még Trump távozása után sem valószínű, hogy feladná olajalapú külpolitikai prioritásait.
Íme tehát a sokadik világmagyarázat és -értelmezés. Mint megannyiban, úgy ebben is ott bujkál a racionális mag, de mint sok, ez az elmélet sem mondja ki az igazságot: a kapitalizmus válságban van, s lesz még inkább, ha továbbra is a természeti erőforrások kimeríthetetlenségének hitére építi jövőképét. Sok mindennek vége van, de először is a mértéktelen és értelmetlen fogyasztói, hitelekre épülő világnak fellegzett be. Az olaj csak a felszín. A már nem is annyira rejtőzködő mélyben ott van a végveszélyben lévő, végsőkig kizsákmányolt föld. A civilizáció.