Szigeti József (1892–1973) világhírű hegedűművész muzsikált már ebben a rovatban: talán emlékeznek még, ő volt az ötletgazdája annak az egyedülálló zenei kísérletnek, amelyből Bartók Béla Kontrasztok című darabja született. Hármasban rögzítették hanglemezre New Yorkban 1940-ben: a zeneszerző zongorán, Benny Goodman klarinéton, és a közös barát, Szigeti. Az egykori csodagyerekből lett virtuóz, aki hazájából elűzött világpolgárként is a magyar kultúra büszkesége maradt.
„A nagyvilágban szereplésével legalább emlékeztetett arra, hogy él még a Duna partján egy nép, ha Buda romba dől is” – Kodály Zoltán vezeti be így Szigeti memoárjának magyar kiadását. Az emlékiratokat már az ötvenedik születésnapjára megrendelték tőle, annyira népszerű volt. Angolul írta, Amerikában jelent meg With Strings Attached címmel. Hozzánk kerülővel jutott el: előbb németre fordították, azt Szigeti még külön kiegészítette a magyar olvasónak, Stella Adorján lefordította, címe: Beszélő húrok (Zeneműkiadó, 1965).
Szigeti mesél, van is mit bőséggel. A kis Paganininek becézett „Wunderkind” német cirkuszokban lépett fel feketékkel együtt. Ünnepelte Genf, Philadelphia, Tokió közönsége.
Pályája csúcsán korszakos művészek a barátai, G. B. Shaw, Prokofjev, Max Reinhardt. Legzamatosabb történetei mégis a legkorábbiak, a szegény máramarosszigeti muzsikuscsaládból valók. Ahol a hangszer választott magának embert: a bőgő a langaléta nagybácsit, a cimbalom a nagynénit, így – zongora nem lévén – a hegedűnek maradt ő, az abszolút hallású kisfiú.
A századforduló, a boldog békeidők pillanatképei. Az első honorárium, krumplicukor egy krajcárért. Szikrázó mozdony, fapados kocsi, harmadosztályú vonatút Pestre az apához – szintén zenész. A nagyváros elbűvölő forgataga: embertömeg, lóvasút, háromkerekű pezsgőgyári árukihordó. A fedett uszoda. Apuka tanítványa, a jó barát, de „igen középszerű hegedűs” Füst Milán. Áhítat egy gyáros szalonjában, amikor a zenéhez a vendégeknek forró csokoládét szolgálnak fel tejszínhabbal. És egy elképesztő figura, a „köpcös sváb”, Schnöller Lajos, a vonós zongora atyja.
„A zeneoktatás eme bajnoka, a hóbortosság és a sarlatánság e groteszk keveréke, újszerű mechanikus hangszerek feltalálójának szerepében tetszelgett. Legjobban jellemzi őt az a borzalmas előadás, mellyel egy növendékhangverseny szülőkből, nagynénikből és nevelőkből álló, engedelmes, türelmesen szenvedő közönségét lepte meg. Bemutatott egy acélból, lószőrből és gumiból szerkesztett ijesztő szörnyeteget, egy svájci zenélő doboz, egy verkli és egy hegedülő robotember kereszteződését, amilyeneket akkoriban a lipcsei ipar tukmált a még rádió nélküli világra. Annak a szerkezetnek kísérteties, nyöszörgő hangja olykor még ma is üldöz.”
Szigeti József öreg napjaira Svájcban telepedett le, s negyedszázados kényszerszünet után 1963-ban ellátogatott Budapestre is. Megindító olvasni, hogy ez a nagy művész, noha sokfelé otthon volt a világban, életének legboldogabb pillanataiban újra máramarosszigeti kisfiúnak érezte magát.