Senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. A vallástalanoknak egy kis Gandhiba oltott Coelho, a keresztényeknek a keresztény tanítás esszenciája (az előtaggal együtt: „Ez az én parancsom: szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket!”), személyesen Jézustól. Ezúttal az utóbbiakhoz fordulunk; azokhoz, akik a hitükből próbálják levezetni a politikai meggyőződésüket, és akiket a magyar miniszterelnök igyekszik mindig abban a hitben ringatni: azzal, hogy őt követik, valójában Jézus nyomában járnak, el sem téveszthetik az üdvösséget.
Orbán Viktor a napokban – nem először, és nyilván nem is utoljára – Ukrajnával kapcsolatban tette próbára az ítélőképességüket. Illetve dehogy tette:
az ő politikájának, azaz a politikai kereszténységnek pont az a lényege, hogy nem próbatételeken, hanem egyedül az orbáni kinyilatkoztatás elfogadásán alapul. „Higgy bennem, és üdvözülsz” – ez az Orbán-vallás fő hittétele,
és annak, aki régóta benne él, nem is olyan könnyű eldönteni, hogy a szent királyainknak is kijáró köteles tiszteletről, vagy színtiszta eretnekségről van-e szó.
„A magyarok nem akarnak meghalni Ukrajna miatt”, mondja, átlépve a tényen, hogy egyrészt senki nem halt meg Ukrajna miatt, még a leginkább ukránbarát európai országok polgárai közül sem, másrészt (és főként) éppen hogy az ukránok halnak meg értünk – is -, feltartóztatva annak az országnak a rablóhadait, amelynek a kimondott és papírra írt célja, hogy vissza akarja szerezni az egykori befolyási övezetét, ami, ha virágnyelven is, a 90-ben elveszített gyarmatbirodalmat jelenti, benne Magyarországgal.
„Nem akarunk a bőrükbe bújni” – mondja Orbán, és meg is magyarázza: azért nem, mert nekik rossz, nekünk meg hozzájuk képest egész jó. Mintha nem az lenne a vízválasztó a kereszténységben; a határvonal a hit és a hitetlenség között, hogy együtt tudunk-e érezni a másik emberrel, képesek vagyunk-e osztozni a sorsában, áldozatot hozni érte; tudjuk-e az irgalmasság cselekedeteit gyakorolni: az éhezõket jóllalaktni, a szomjazókat megitatni, a szegényeket felruházni, az úton lévőknek szállást adni, a betegeket és a foglyokat látogatni, a halottakat eltemetni. A jézusi út nem diadalmenet, de még csak nem is kényelmes séta: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja azt.” Tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét – biztos, hogy megengedhetjük magunknak a sokadik éve tartó félrenézést?
És persze nem csak az ukránok ügyében. Itt van ez a gyereksanyargatási ügy is, és vele az újabb Orbán-prófécia: Semjén Zsolt megtámadásával (a gyermekjog-védők?) „a keresztény pártot akarták levadászni.”. Orbán úr, van egy jó és egy rossz hírünk. A jó: ha itt valakik keresztény pártokra vadásznak, akkor a Fidesz-KDNP teljes biztonságban van. És ugyanez a rossz hír is, mármint azoknak, akik a hitüket a jelenlegi kormányerőkbe vetették. Valahogy úgy jártak, mint a nem vallásos többség a demokráciával, meg a béka a forró vízzel. A kezdeteknél ott volt körülöttük a papság, a püspöki kar, később a sok szép felújított templom, nem volt ok a gyanakvásra. Rendben, akadt rengeteg hazugság, meg egyre több lopás is, aztán gyűlölni kellett ezt-azt (cigányokat, menekülteket, melegeket, ellenzékieket) - rakták a fát a tűzre, de csak apránként, fokozatosan, nem fájt.
Mostanra viszont, kedves keresztény testvérek, rotyogni kezdett alattunk a víz. Talán még nem mind érezzük, mert hozzá lettünk szoktatva – a püspök úr is kapott stadiont, akkor az a másik harminc se lehet olyan nagy bűn, még ha az árvák elől orozták is el az árát –, de azért többen érzik már: egyre gyakoribb a felszisszenés, az ijedt arc, a jajszó.
Hogy miért szólunk most? Csakis azért, nehogy túl késő legyen. Mert az a helyzet, hogy ebben a mi vallásunkban azoknak, akik egy forró üstben főnek, a vallásalapító (mármint nem a felcsúti, hanem a názáreti) nem ígért semmit az örök síráson és fogcsikorgatáson kívül: tessenek ezen elgondolkodni, amíg még lehet.
