A magyar Alaptörvény, ez a 2011-ben született politikai monumentum sok mindent elárul arról, hogyan gondolkodik egy hatalom önmagáról és alattvalóiról. Nem nemzeti konszenzus, hanem kétharmados erőfitogtatás áll mögötte: egy párt önarcképe, amelyet rákényszerített az egész országra. Az alkotmány szavai mögött nem a szabadság, hanem a hatalom maximalizálásának hideg logikája köszön vissza. Az, hogy ez a logika miként hatott a mindennapokra, különösen jól látható az oktatás világában.
Az iskola, amely valaha a társadalmi mobilitás ígéretét hordozta, mára inkább a fegyelmezés és a lojalitás gyakorlótere lett. Az állam központosított: elvette az önkormányzatoktól az iskolákat, felszámolta a tankönyvpiacot, és a kerettanterveket politikai szempontok szerint szabdalta újra. A tanár többé nem szabad szakember, hanem végrehajtó. A gyerek pedig nem jövőbeli állampolgár, hanem passzív befogadó. Az eredmény? Kiüresedő tantermek, elvándorló pedagógusok, fáradt gyerekek és egy olyan ország, amelyik napról napra távolodik a XXI. századtól.
Ha egyszer a Fidesz elveszíti a hatalmat, az oktatás átalakítása nem lehet pusztán béremelési kérdés. Újra szabaddá kellene tenni a pedagógiai kutatásokat, amelyek mostanra vagy elhallgattak, vagy beálltak a hivatalos kórusba. Az alternatív pedagógiák szabadságát nemcsak külön intézményekben, hanem az állami iskolák falain belül is garantálni kellene. Az iskola merev hierarchiáját lazítani, a tanároknak lehetőséget adni új utakat keresni, a gyerekeknek pedig megengedni, hogy a tanulás ne büntetés, hanem felfedezés legyen.
Az igazgatók kinevezése sem lehet többé felülről érkező kegy. A tantestületnek kellene meghatározni, kinek a kezébe adja a közösség vezetését. Így az igazgató nem a minisztérium meghosszabbított karja lenne, hanem a pedagógiai közösség választott vezetője. Ez a változás visszaadná az iskolák önbizalmát, amelyet az elmúlt években módszeresen kiöltek belőlük.
A tanárképzésnek is gyökeresen meg kellene újulnia. Ma a leendő pedagógusok többnyire abba az illúzióba nőnek bele, hogy a tanári munka nem más, mint egy központilag előírt tananyag mechanikus átadása. Ehelyett olyan képzést kellene nyújtani, amely kritikai gondolkodásra, kísérletezésre és önálló döntésre készít fel. A tanár nem hivatalnok, hanem szellemi munkás, akinek autonómiája nélkül nincs iskola.
És végül: a tantervek. Egy demokráciában a tanterv ajánlás, nem pedig parancs. Iránytű, amely segít, de nem kötelez. Magyarországon is ebbe az irányba kellene elmozdulni: legyenek közös minimumok, de maradjon meg a szabadság, hogy a tanár és a közösség maga formálhassa az oktatást.
Mindezek azonban mit sem érnek szemléleti fordulat nélkül. Szemben a Fidesz nacionalista retorikájával, amely leginkább arra szolgált, hogy eltakarja a hatalomkoncentrációt, az oktatásnak arra kellene nevelnie: a gyerek először ember, és csak másodsorban magyar. A nemzeti identitás fontos, de akkor válik értékessé, ha egy tágabb közösség, az európai és az egyetemes emberi horizont részeként jelenik meg. A diákoknak érteniük kell, miért jött létre az Európai Unió, miért fontos ma is a nemzetek közötti együttműködés, és miért nem a bezárkózó nacionalizmus, hanem a közös felelősség a jövő útja.
A hazafiság így nem a szomszéd gyűlöletéből, hanem a közös európai ház építéséből fakadna. Az iskola ebben lehetne kulcsszereplő: a vitakultúra, a kompromisszumkészség és a közös döntéshozatal gyakorlásával valódi demokratákat nevelhetne.
Új alkotmány és új oktatás nélkül Magyarország nem tud kilépni abból az önmagába záródó körből, amelybe az elmúlt másfél évtizedben került. Az alkotmányban helyre kell állítani a fékek és ellensúlyok rendszerét, az oktatásban vissza kell adni a szabadságot a pedagógusoknak, az iskoláknak és a gyerekeknek. A jövő azon múlik, hogy képesek leszünk-e az embert az oktatás középpontjába állítani, és Európát nem a nacionalizmusok börtönének, hanem az együttműködő demokratikus nemzetek közös otthonának látni. Ez az irány adhatna értelmet a szabadságnak és jövőt az országnak.
A szerző oktatáskutató, a Tani-tani alternatív pedagógiai lap főmunkatársa.
