Az Európai Unió 26 másik tagállamának nem kell törődnie azzal, mit akar Magyarország, csak azzal, hogy ők mit akarnak. Gyakorlatilag ezt mondta Orbán Viktor, amikor pénteki rádiószózatában azzal érvelt, hogy nekünk (pontosabban neki) nem kell törődnünk (értsd: törődnie) azzal, mit akarnak a szövetségeseink. Van ebben logika, elvégre róla a magyar választók fognak dönteni, nem a portugálok vagy a litvánok. Ugyanakkor ez végtelenül cinikus, minden közös európai (vagyis zsidó-keresztény) értéket és történelmi tapasztalatot elvető álláspont, amely homlokegyenest szembemegy a magyar nemzeti érdekkel. Rajta kívül nincs a világon, aki úgy gondolná, hogy egy európai ország egymagában erősebb lehet, mint barátokkal és szövetségesekkel megtámogatva. Sőt, valószínűleg ő sem gondolja így, képtelen állítását csupán egyéni érdeke, a hatalmon maradás vágya diktálja – ezért nyugodtan nevezhetjük cinikus hordószónoknak.
Azt is mondta, hogy nekünk jobb, mint az ukránoknak, miért kéne osztoznunk a ő nehéz sorsukban. Egyrészt egyelőre nem kell, hiszen nem vagyunk határosak az agresszorral. Másrészt pont azért kéne támogatnunk az ukránokat, hogy az ő sorsuk ne legyen a miénk is. A miniszterelnök, akárcsak Vlagyimir Putyin, rendszeresen az Európai Uniót és a NATO-t vádolja azzal, hogy háborúra készül. Közben az EU-tól kér 16.2 milliárd eurót, több mint 6200 milliárd forintot háborús felkészülésre. Mert hiszen tudja, hogy mint az ókor óta közismert, ha békét akarsz, fegyverkezz: a legjobb védekezés az agresszor elrettentése.
Jelen állás szerint Orbán politikai hasznot húz a háborúból. Akárcsak 2022-ben, fel akarja használni választási kampányában. Kirántaná alóla a szőnyeget, ha hirtelen elhallgatnának a fegyverek. Sajnos áprilisig ez nem fog bekövetkezni, így egyedül rajtunk múlik, hogy neki hiszünk vagy a szemünknek.