Európai Unió;Orbán Viktor;orosz-ukrán háború;

Haszonlesés

Az Európai Unió 26 másik tagállamának nem kell törődnie azzal, mit akar Magyarország, csak azzal, hogy ők mit akarnak. Gyakorlatilag ezt mondta Orbán Viktor, amikor pénteki rádió­szózatában azzal érvelt, hogy nekünk (pontosabban neki) nem kell törődnünk (értsd: törődnie) azzal, mit akarnak a szövetségeseink. Van ebben logika, elvégre róla a magyar választók fognak dönteni, nem a portugálok vagy a litvánok. Ugyanakkor ez végtelenül cinikus, minden közös európai (vagyis zsidó-keresztény) értéket és történelmi tapasztalatot elvető álláspont, amely homlokegyenest szembemegy a magyar nemzeti érdekkel. Rajta kívül nincs a világon, aki úgy gondolná, hogy egy európai ország egymagában erősebb lehet, mint barátokkal és szövetségesekkel megtámogatva. Sőt, valószínűleg ő sem gondolja így, képtelen állítását csupán egyéni érdeke, a hatalmon maradás vágya diktálja – ezért nyugodtan nevezhetjük cinikus hordószónoknak.

Azt is mondta, hogy nekünk jobb, mint az ukránoknak, miért kéne osztoznunk a ő nehéz sorsukban. Egyrészt egyelőre nem kell, hiszen nem vagyunk határosak az agresszorral. Másrészt pont azért kéne támogatnunk az ukránokat, hogy az ő sorsuk ne legyen a miénk is. A miniszterelnök, akárcsak Vlagyimir Putyin, rendszeresen az Európai Uniót és a NATO-t vádolja azzal, hogy háborúra készül. Közben az EU-tól kér 16.2 milliárd eurót, több mint 6200 milliárd forintot háborús felkészülésre. Mert hiszen tudja, hogy mint az ókor óta közismert, ha békét akarsz, fegyverkezz: a legjobb védekezés az agresszor elrettentése.

Jelen állás szerint Orbán politikai hasznot húz a háborúból. Akárcsak 2022-ben, fel akarja használni választási kampányában. Kirántaná alóla a szőnyeget, ha hirtelen elhallgatnának a fegyverek. Sajnos áprilisig ez nem fog bekövetkezni, így egyedül rajtunk múlik, hogy neki hiszünk vagy a szemünknek.

Civil beszéd