Elöljáróban: ezeket a gondolatokat háromgyerekes apaként írjuk egy kétkeresős családban - nem arról van szó, hogy a kibicnek semmi sem drága, és hogy mások különféle testrészeivel aratnánk a csalánt: érdekeltek vagyunk, sőt, potenciális kedvezményezettek. De ahhoz, hogy valamikor egy normális ország normális társadalmában élhessünk - ami ma még csak vágy, nem állapot -, túl kell lépni azon, hogy ami nekünk rövid távon jó, az biztosan helyes is.
Aki a deklarált kormányzati céllal, hogy szülessen több gyermek („őrhely”), mindenben egyetért, az sem gondolhatja, hogy ez a cél minden eszközt szentesít. Vegyünk egy példát: a napokban történt meg, hogy egy magyarországi kórházban egy különösen nehéz sorsú, a nemzetnek eddig már két gyermekkel adózott anyának a méhen kívüli terhesség megtartásának lehetőségét ecsetelték, mondván, van rá esély, hogy a hatodik hónap körül élve ki tudják emelni, és életben is tudják tartani a magzatot (a hitetlenkedők kedvéért: közeli ismerősről van szó, mindent tudunk az eset körülményeiről, és természetesen segíteni is próbálunk). Aki tanult biológiát – nem is feltétlenül az orvoskaron -, az pontosan tudja, hogy ez nonszensz. A szóban forgó esély nagyjából egy a millióhoz: amíg nem létezett biztonságos művi terhességmegszakítás, a méhen kívüli terhesség a magzatokra nézve a biztos pusztulást jelentette, és az anyák is csak akkor élték túl, ha időben elvetéltek. Hogy egyedi túlkapásról van szó, vagy ennyire fontos, hogy javuljanak az abortusz-elhárítási statisztikák, az a témánk szempontjából majdnem mindegy. Az ugyanis tény, hogy a harmadik gyerek utáni adómentesség motivációs ajándékával elsősorban a felső középosztálybeli anyáknak kedveskedik a rezsim, ide értve a NER különféle kamuállásokban vagyonokat kereső luxusfeleségeit is. Ellenben odalent az alsóbb jövedelmi szegmensekben, ahol egyébként az utódok zöme születik, sokkal drasztikusabb módszerekkel, például a leszállított (és a kilátástalan körülmények között élő fiatal nőket sokszor szó szerint a GYES-re űző) tankötelességi korhatárral, a legkiszolgáltatottabbak számára tilalommal felérő abortusz-szabályokkal, az esemény utáni tabletta effektív hozzáférhetetlenné tételével ösztönzik a gyermekvállalást.
Ha a kormány a születésszám növekedését szeretné elérni – ami, ismételten, legitim politikai cél -, azt úgy kellene elkezdeni, hogy megkérdezik a nőket, miért szülnek kevesebb gyereket a vágyottnál. Meg hogy mire lenne szükségük ahhoz, hogy merjenek többet szülni. Az Orbán-kabinet a kiszivárgott hírek szerint háromnaponta készít nagymintás kutatásokat a Fidesz párt- és hatalompolitikai céljaira havi százmilliós ráfordítással. Ha mondjuk egyszer az életben megszondáznák az érintetteket még a döntés előtt, nagy összegben mernénk rá fogadni, hogy a háromgyerekesek adókedvezménye nem lenne benne a legtöbb szavazatot kapott ötletek tízes toplistájában. Ehelyett olyasmiket látnánk ott, hogy legyenek apának/férjnek való, életre szóló elköteleződést vállaló férfi partnerek (amihez úgy is kellene nevelni őket otthon és az iskolában – lásd ellenpontként a minapi, Keserű férfiak, akik büntetik a nőket című írásunkat). Létezzen a fiatal párok jellemző kezdő fizetéséből is megfizethető lakhatás (a tízmilliós beugróval felvehető hitel ezen nem segít), meg a nőket a szülés után visszaváró munkahely. Kellene továbbá sok tágas bölcsőde és óvoda, jó iskola, meg egy mindenre felkészült intézmény- és ellátórendszer arra az esetre is, ha valakinek nem tökéletesen egészséges gyereke születik. Az ugyanis nem megy, hogy a gyermek csak addig a pillanatig közjószág, amíg nincs semmi baja – onnantól viszont magánügy.
A mindezek helyett kínált adómentesítés, bármilyen népszerű is azoknál, akiknek a hangja a leghangosabban hallatszik, maga a nettó populizmus. Egyszerűnek tűnő, de valójában drága, igazságtalan és alacsony hatékonyságú (ál)megoldás egy összetett problémára: attól, hogy Novák Katalin vagy Orbán Ráhel nem fizet többé jövedelemadót, a magyar társadalom gerincét adó csoportok nem fognak még egy gyereket bevállalni.
