Lelkemre mondom, nem gombászni indultam el. Szépen sütött a nap, a szél se fújt, késő délután lévén a munka sem kergetett már, így aztán felhúztam a bakancsot, betettem egy banánt és egy palack vizet a hátizsákba, s nekivágtam egyedül, hegynek felfelé. Nem sokkal korábban olvastam egy természetjáró magazin intelmeit arról, mit tegyek, ha eltévedek, rám sötétedik, vagy épp erős vihar kap el. Utóbbi esetben például legjobb egy barlang mélyére vagy szikla tövébe behúzódni, de ha ilyen nincs a környéken, akkor „összeérintett bokával leguggolsz, lehajtod a fejed, előtte kikapcsolod a telefonodat és megszabadulsz minden fémtárgytól”.
Bejárt ösvényen vágok neki, jól ismerem már lassan minden szegletét, eltévedni nemigen fogok. Mégis minden alkalommal mutat valami újat: tavasszal hóvirágokat borít elém, nyáron szamócával kényeztet, esős napokon foltos szalamandrákat terel a forráshoz, alkonyi délutánokon tücsökciripeléssel kísér haza, szeptember első napjaiban pedig mély, elnyújtott szarvasbőgés hangfoszlányaival búcsúztat.
A gombákat egészen addig nem figyeltem, amíg a rozsdabarna avar alól ki nem bukkant az első gömbölyded hát, alig észrevehetően, szinte a levelek közé simulva. Erdészgyerekként legtöbbször oldalvást is pillantgatva megyek előre a cél felé, önkéntelenül felmérem a jobb és baloldalt, nem is valami után kutatva, inkább csak fejben regisztrálva, milyen környezet vesz éppen körül. De ugyanígy haladok általában autóval is az úton, szemem sarkából nemcsak észrevéve a legelésző őzeket, hanem nagyjából meg is saccolva, hányan lehetnek a búzatábla közepén.
Bicska persze nincs nálam, pedig az más szempontból is hasznos lehet egy ilyen túra során. Így aztán szinte lefekszem a földre, úgy vizslatom a gomba alját, milyen a színe. Napsárga pórusok ragyognak vissza rám, fenyőtinóru lehet, gondolom magamban, de azért gyorsan átküldöm a fotóját szegedi barátaimnak, akik a gomba világában tőlem sokkal inkább jártasak. Ehető, írják vissza mindjárt, de most mégis inkább otthagyom.
Apám szavai jutnak eszembe, aki szerint a jónál az erdőben mindig akad még jobb.
Haladtam tovább, holló kurrogott fel ekkor odafent. Lám, itt vagy megint, gondoltam magamban, ezen az útvonalon még nemigen tudtam úgy végighaladni, hogy legalább egyszer ne éreztem volna: odafentről üdvözölnek. Nem telt bele ötven méter, a vízfolyás oldalában megláttam legalább nyolc-tíz hamvas-barna kalpagot. Közelebb mentem, és elöntött az öröm. Ízletes vargányák tarkították a területet, kicsik, kamaszok, meglett felnőttek és korosodó öregek, illatuk szinte beterítette a lombos erdő alját.
Óvatosan, hogy a tönkök a helyükön maradjanak, pár nagyot letörtem. A kicsiket nem bántottam, inkább csak avarral körbebugyoláltam, betakargattam, hátha legközelebb, nagyobbra nőve, újra összefutunk. Inkább a megtalálás, semmint a zsákmányszerzés öröme kísért aztán egészen hazáig, miközben a hátizsákomban össze-összekoccantották fejüket a mesebeli vargányák, mintha csak a saját történetüket szőnék odabent tovább.