„Mi azt akartuk igazolni a cikkeinkben, hogy egy keresztény is kiállhat az LMBTQ jogok mellett”

Nemrégiben jelent meg interjú Birher Nándor dékánnal az Indexen, amelyben azt mondta, azért indult etikai eljárás ön és szerzőtársai ‒ Szondy Máté és Zsila Ágnes ‒ ellen egy a HVG-ben megjelent cikk kapcsán, mert „a cikk tartalma teljes mértékben különbözött a kérelemben részletesebben is kifejtett témamegjelöléstől”. Miért nem szerepelt a kérelemben, hogy a szivárványcsaládokban nevelkedő gyerekekről fognak írni?

Arra kaptunk felkérést a laptól, hogy különböző kisebbségeket érintő témákban írjunk cikkeket, amelyek ötvözik a kutatási területeinket. A cikkek pontos témája az engedélyezést követően körvonalazódott. Összesen három cikk született, az első arról, hogy a keresztény hit jó alapot ad a mások felé forduló attitűd kialakítása számára. A másodiké, hogy amennyiben az emberi kapcsolatokra vonatkozóan a szorongás és félelem a domináns érzelem, akkor ez rosszabb testi és lelki egészséggel jár együtt – ennek kapcsán foglalkoztunk az LMBTQ személyekkel kapcsolatos attitűddel és stigmatizációval, az ominózus vizsgálat emiatt indult. Az engedélykérésben nem tértünk ki részletesen arra, hogy miről fognak szólni ezek az írások, de a rektori hivatalnak lett volna lehetősége jelezni, hogy túl vázlatosan küldtük el a témákat, kérhették volna, hogy lássák a cikkeket megjelenés előtt. Ilyesmi nem történt.

Mi az, ami nem tetszett az egyetem vezetésének?

A közéleti diskurzusokban a vallásos hit és az LMBTQ személyek elfogadása ellentmondásként jelenik meg. Mi azt akartuk igazolni a cikkeinkben, hogy ez nincs szükségszerűen így, egy keresztény is kiállhat az LMBTQ jogok mellett. Először különböző egyházi személyek és intézmények – például a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia – nyilatkozatait gyűjtöttük össze, amelyek azt bizonyítják, hogy egyre nyitottabb és elfogadóbb attitűdök jellemzik a megnyilvánulásokat ebben a kérdésben.

Az első cikk fő gondolatmente az volt, hogy a kereszténységnek, mint hitnek az alapja, hogy ne ítélkezzünk, hanem álljunk ki a mindenkit megillető szabadságérzet és egyenlő bánásmód mellett. Ennek a folytatásaként született meg a második cikk, amiben tudományos kutatásokra alapozva próbáltuk megkérdőjelezni azokat a sztereotípiákat, melyek szerint az azonos nemű párok nem lehetnek olyan jó szülők, mint a heteroszexuálisok, illetve hogy az általuk nevelt gyerekek bármilyen szempontból hátrányt szenvednének a többiekhez képest. Ehhez olyan szakirodalmi áttekintést használtunk fel, amely számos, a témával foglalkozó cikk adatait szintetizálja, így összesen több mint 40 kutatás eredményére támaszkodott a kijelentésünk. Ezekből a tudományos eredményekből szűrtük le azt a következtetést, hogy sokkal fontosabb a szeretetteljes családi környezet a gyerekek számára, mint a szülők neme, amely megegyezik a Magyar Pszichológiai Társaság hivatalos állásfoglalásával.

Kinek szúrta a szemét ez a megállapítás?

A meghallgatásunk során, amikor megkérdeztük, hogy végül is mi a vád velünk szemben, azt mondták, hogy nem tudják, pusztán a cikk létéről kaptak bejelentést. Az etikai eljárás lezárása után kaptunk egy határozatot, amiben fel van sorolva, hogy a szabályzatnak pontosan milyen pontjait sértettük meg (katolikus szellemiség és az egyetem jó hírnevének megsértése). Igazából itt elakadtunk.

A dékán az említett interjúban elismerte, hogy ő kezdeményezte az etikai eljárást, mert az ominózus cikk nem vette alapul a katolikus szellemiséget. Az egyetemen a mindennapi gyakorlatban mennyire elvárás, hogy a katolikus értékrendet képviseljék az oktatók, le van fektetve ezzel kapcsolatban valamiféle kézzelfogható követelményrendszer?

Nincs ilyen, szerintem az ott dolgozók nagy része nem tudja, hogy mit jelent a katolikus értékrend ebben a kontextusban. Úgy gondolom, ez minden vallásos ember számára is kicsit mást jelent. A Pázmányon a munkatársak kiválasztásánál nem szempont, hogy milyen vallásúak, vagy vallásosak-e egyáltalán. Legalábbis én úgy tudom, hogy ez a kérdés soha senkinél nem vetődött fel a felvétel során, nálam biztosan nem. Ugyanakkor Zsila Ágnes kollégám (Zsila Ágnes végül szeptember elején mondott fel az egyetemen – a szerk.) történetéhez hozzátartozik, hogy amikor valakit docensnek neveznek ki, tennie kell egy vallási nyilatkozatot. Ennek alapvetően statisztikai, adatgyűjtési célja van, mert tudomásom szerint kitűzött cél, hogy az oktatók legalább 50 százaléka katolikusnak vallja magát. Ágnestől először azért tagadták meg a docensi kinevezést, mert azt mondta, nem szeretne a saját hitéről névvel írásbeli nyilatkozatot tenni. Később, amikor úgy döntött, hogy ha csak ez az akadálya a dolognak, kitölti ezt a nyilatkozatot, akkor kapta azt a választ, hogy azért nem nevezik ki, mert túl sok LMBTQ csoporthoz kapcsolódó tanulmány fűződik a nevéhez.

Birher Nándor sérelmezi azt is, hogy az egyik cikkben azt írták: a vallásos embereket nehezebb a tudományos tényekről meggyőzni. Mi volt nagyobb bűn, a szivárványcsaládok melletti kiállás, vagy ez?

A harmadik cikket a tudomány és a vallás kapcsolatáról már az eljárás lefolytatása és eredménye után írtuk meg és a sors érdekes fintorának tartjuk, hogy végső soron indirekt módon tudtunk reflektálni a történtekre, mivel nem vonták vissza az engedélyünket, és ezt a cikket sem kérték be előre. A dékán ebben az interjúban többször is véleménycikkeknek titulálja ezeket az írásokat, holott ezek tudományos ismeretterjesztő cikkek. Mindegyikben reprezentatív kutatások eredményeiből vontuk le a következtetéseinket, a fent említett kutatás több mint 27 ezer fős, nemzetközi mintavételen alapult. Ezt aligha nevezném véleménynek.

És akkor végül is a saját bőrükön tapasztaltak alapján milyen következtetést sikerült levonni a vallás és a tudomány kapcsolatát illetően?

Fontos elmondani, hogy a hívő emberek alapvetően nem tudományellenesek, csak abban az esetben fogadják el nehezebben az új eredményeket, ha azok ellentmondanak a vallási dogmáknak. A saját tapasztalataim szerint az oktatók nagy többsége, akikkel a Pázmányon az elmúlt kilenc évben együtt dolgoztam, tudományosan igényes, jó szakember, akik remekül teljesítenek a saját szakterületükön. Elmondható, hogy nem nagyon nyúlnak olyan témákhoz, amik kivernék a biztosítékot az egyetem vezetésénél – de leginkább ez annak tudható be, hogy más érdekli őket. Mindazonáltal az ügyünkkel kapcsolatos intézeti értekezleten is kiderült, nem a kollégákkal van konfliktus vagy tudományos vita az általunk írt cikkekkel kapcsolatban, hanem az egyetem felső vezetésével, amely nem fogadja el a tudományos eredményeket.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján sokszor okozott gondot ez az egyetemi életben? A gyakorlatban általában sikerült összeegyeztetni a katolikus hitet a tudománnyal?

A hallgatók és az oktatók számára a vallásos tartalom inkább egy lehetőség az egyetemen belül, nem kötelezettség. Aki akar, részt vehet a miséken, egyházi programokon, de ez soha nem volt kötelező. Az alapképzés során van egy-két olyan kurzus, aminek vallásos a fókusza, de szerintem ez abszolút érthető egy katolikus egyetemen. Egy-két évvel ezelőttig egyáltalán nem volt arra példa, hogy beleszóltak volna, milyen témájú kurzusokat oktatunk, vagy milyen tudományos eredményeket vitatunk meg. Az elmúlt 9 évben, amíg ott tanítottam, több LMBTQ témával foglalkozó szervezet és egyesület is megfordult nálunk. Úgy vettem észre, hogy a hallgatók örülnek az ilyen alkalmaknak. Az első furcsaság az volt, amikor két évvel ezelőtt egy, a transzneműek mentális egészségével foglalkozó kutatás tudományos dékánhelyettes előtti bemutatását az intézetvezető, Csigó Katalin lefújta, mondván: nem szabad megtudniuk, hogy milyen kutatások folynak az intézetben.

Több hasonló eset is történt?

Innentől kezdve megszaporodtak az ilyen esetek. Szóvá tették például azt, hogy miért jönnek el a Háttér Társaság munkatársai az órámra. De volt olyan is, hogy behívott Csigó Katalin intézetvezető, és egy hallgatói véleménnyel szembesített, miszerint én azt mondtam az órán, hogy ha valaki transznemű és szeretné magát átoperáltatni, akkor azt a pszichológusoknak mindenképpen támogatniuk kell. Valójában ezzel kapcsolatban az hangzott el, hogy az LMBTQ affirmatív szemlélet azt jelenti, hogy elfogadjuk a kliens megéléseit és valóságát, és nem teremtünk olyan környezetet, ahol védenie kell az identitását és az önazonosságát. Ez figyelmeztető jel volt számomra: ha elkezdenek beleszólni a kurzusok tartalmába, és elszakadnak a kurrens nemzetközi eredményektől, onnantól kezdve sérül az oktatói autonómia.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban, ami miatt a felmondás mellett döntött?

Sokat hezitáltam, de az etikai eljárás alatt már elkezdtem más lehetőségek után nézelődni. Bár a közvetlen kollégáimat és hallgatókat is nagyon szeretem, két éve minden év szorongással indult, hogy vajon mi lesz a következő téma, ami nem lesz összeegyeztethető a katolikus értékrenddel. Sokat beszélek az óráimon például a nőket érintő kapcsolati erőszakról, és a nemek közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyokról, tehát a gender szemlélet, azaz a társadalmi nemek tudománya az oktatott tárgyaimban lényeges elem. Mint a dékán interjújából látható, az általa ajánlott olvasmányok ezzel pont ellentétes megközelítést tartalmaznak, tehát az aggodalmam egyáltalán nem alaptalan. Úgy éreztem, lépnem kell, hogy megőrizzem az oktatói szabadságomat. Különösen egy katolikus egyetemen lenne fontos a genderről és a szexuális és nemi kisebbségekről beszélni, ahol az egyik fő szempontnak a hátrányokat szenvedő, kiszolgáltatott, kisebbségi csoportok megsegítésének kellene lennie. Szomorú, hogy ez nem magától értetődő.