A gyomor összerándul, a száj megremeg, ha ártatlanok, gyerekek, felnőttek haláláról hallunk, lerombolt városok képeit látjuk. Éhínség, kilátástalanság, menekülés, nyomor… Gáza.
De tegyük fel… Csak tegyük fel, hogy Magyarország területére betörnek az egyik szomszédos ország kommandósai, terroristái, és megölnek ezerkétszáz embert, felnőttet, gyereket a Tiszántúlon, az Alföldön vagy a Dunántúlon, Sárospatakon, Békéscsabán, Szegeden, Pécsett, majd elrabolnak túszként még kétszázötven személyt.
Mit csinálna Magyarország kormánya? Semmit? Vagy valamit? DE MIT?! Hogyan szerezné vissza a túszokat? Sehogy? Ott hagyná a szomszéd országban az emberrabló gyilkosok kénye-kedvére?
És ha a túszok között vannak az unokáim? Ha megerőszakolták a húgomat? Megölték a nagyanyámat? Vagy a titkos alagutakban senyved a te apád, lányod, testvéred, szerelmed második éve, ha élnek még?
Minden napod egy reszketés…
A gyomor összerándul, a száj megremeg, ha a felvételeket látjuk. Romok, ételért tolongók, síró gyászolók, igen, igen, de ismét kérdezem: hogyan szerezné vissza hasonló esetben Magyarország a szeretteinket? Hogyan büntetné a gyilkosokat? És azokat, akik felbujtották és felfegyverezték őket? Hogyan előzné meg, hogy holnap és holnapután ugyanaz a merénylet megtörténjen? Dicsőséges honvédelmünk lerombolná a merénylők országát?
Nem, azt semmiképpen, ugye? Egyetértünk. De akkor mit tehetne a magyar kormány? Nem tudom, nem tudom…
Teljesítené a követelésüket? Mert, mondjuk, azt követelnék, hogy Magyarország szűnjön meg, tűnjön el a térképről örökre? Hiszen volt már rá késztetés valóságosan és virtuálisan: német, tatár, török, orosz. Meglehet – fenti példámban (sose következzen be!) – az erőszaktevők is ezért törtek be hazám határán, ezért öltek meg ezerkétszáz embert, ezért vittek el túsznak kétszázötven magyart. És talán országuk polgárainak nagyobb része is a merénylők mellett állt, mellettük áll. Miért sejthetem ezt? Mert családtagoknak, barátoknak, szeretőknek százával, ezrével tudniuk kellett a közelgő támadásról, ha nem süketek és vakok. Mint ahogy, valószínű, azt is tudnák, hol rejtegetik a túszokat. Nem szóltak, nem szólnak.
A gyomor összerándul, a száj megremeg…
Tudom, a történet (a történelem) nem ennyire egyszerű. Egyetlen történet sem egyszerű. Sem egy politikai helyzet kialakulásának, sem a személyes életünknek a története nem egyszerű. És minden magyarázkodás messzire vezetne. Olyan messzire, ahol már nem lehet cselekedni. Amit elrontottak, amit elrontottunk, helyrehozni.
Mint az agyonidézett T. S. Eliot írja: „Jelen idő és múlt idő / A jövő időben talán jelen van, / S a jövő idő ott a múlt időben. / Ha minden idő örökké jelen, / Úgy minden idő helyrehozhatatlan.”
Megjegyzem: a költővel egy ponton nem értek egyet. Igaz, a múltba már nem piszkálhatunk bele. De a jelenben megtehetjük, ami megtehető. És mindig sokkal, de sokkal több vihető végbe, mint amit kishitűen gondolunk.
A fenti gondolatkísérletért tessék nyugodtan utálni. Jobbról, balról, középről. De a feltett kérdésre mégis csak válaszolni kellene: mit tenne a magyar kormány, ha…?
A szerző író.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
