Percival Everett: James (regényrészlet)

A tavaszi hó mindenkit meglepett. Miss Watson egész nap vágatta velem a fát, hogy még hetekre legyen elég tüzelője. De így se lett sok, és nem ajánlotta föl, sem nekem, sem más rabszolgának, hogy hazavihetünk egy keveset magunknak is. Összeszedtünk a földről, amit tudtunk, és nagy titokban kivágtunk néhány kisebb fát is a szálláshelyünk közelében. Azok a fák persze zöldek voltak, és a tüzük szörnyű füstöt eresztett, alig lehetett életben tartani, de mégiscsak adott némi meleget. Sikerült néhány érettebb rönköt elrejtenem Miss Watson verandája alatt. Majd visszajövök értük az éjjel. Az öreg rabszolgáknak kell, Áprilisnak és Gyapotnak. Vannak, akik azt mondanák, amit tettem, az lopás. Én is biztos így nevezném – de nem izgat különösebben. Beleizzadtam a munkába, hát levettem az ingem, pedig hideg volt.
–  Mennyi rengeteg fa! – szólalt meg Huck, amitől megriadtam. – Megijesztettelek? – kérdezte.
–  Ja, ekkicsint. Honnajd gyössz?
–  Ippeg most attam el minden fődi javam a Thatcher bírónak. Esztet a dollárost atta az egészér’.
Füttyentettem egyet.
–  Egy egész dolláros! Nem is tuttam, hogy ien vastag vagy! – Míg elhasogattam még néhány fát, elkaptam Huck tekintetét, ahogy bámul. – Na, hogy bódogússz az iskolába’?
–  Asszem, má’ e’monhassuk, hogy belészoktam.
– Magam se bánnám, ha kicsint tanúhatnék – mondtam, és folytattam a fahasogatást.
–  Hallod-é, nem vagy te se sokkal sötétebb nállam.
–  Ippeg ölég sötét v’ok.
–  Hogyan lett tebelölled rabszóga?
–  Mer’ a mamám is az vótt.
–  Há’ a papád? – kérdezte.
–  Asszem az nem. De ammindegy. Ha tuggyák, hogy valakid fekete, hátakkó’ fekete vagy te is. Hóttmindegy, hogy néző’ ki.
–  Nyomokat láttam a hóba’ – mondta Huck.
–  Ja, bisztos jó sok nyom van a hóba’. Ahó’ csak hagynak a népek maguk után.
–  Eggyik nyomnak köröszt van a sarkába’.
–  Miféle köröszt?
–  Há’ t’od, mint a Jézusé, afféle.
–  Én a helyedbe’ asztat nem naon vizslatnám – mondtam neki. Nem esett jól látnom, hogy a fiú ennyire aggódik. Tudtam, mire gondol.
–  Asziszed, az övé? – Az apjára célzott. – Asziszed, megin’ visszagyött?
–  Én asz’nem montam.
–  De gondótad! Én meg t’om mond’ni: te esztet gondótad! Mit akar ez itt, Jim? Te tucc egy s mást.
A zsebembe nyúltam, és elővettem egy szamárfarokból gömbölyített szőrlabdát, amiből mindig volt nálam, az ilyen fehér kisfiúk számára.
–  T’od te, micsuda ez ittend? – Föltartottam az ég felé, hogy érje a nap fénye.
–  Micsuda?
–  Ökör gyomrábó’ való szőrgolóbis. És t’od-é, hogy van ez csinyáva? – A fiú nemet intett a fejével. – Há’ varázslatta’! – feleltem neki. – Ez a szőrlabda ittend varázslatta’ van csinyáva, és beszéni bír hozzám!
–  S mit beszé’?
Odatartottam a labdát a fülemhez.
–  Ja, hallga, má’ mongya is. Aszongya, a papádnak két angyalja van, azok szélles e világon átal követik, az eggyik fekete, másika fejér. Mindenik mást mond néki. Az eggyik rosszat mond, a másika jót, az ember pediglen nem tuggya, meik győz. Nem tuggya, mit kő’ne csinyájjon. Mennyen-é, maraggyon-é. Ez a labda ittend, ennek tunnia kő’ne, de ez se tuggya.
–  Há’ ezzel nem v’ok elébbre.
–  Várgyá’ csak, megen’ beszé’ a labda! – Huck is próbált hallgatózni mellettem. – Ja, ja, aszongya, tevéled minden renbe’ lessz! Elébb megsérűssz, de osztán jól lesző’. Kettő asszon lessz körötted. Elébb egy szegén asszont vesző’ feleségű’, osztán egy gazdagat. Hanem bármit is csinyájjá’: kerűdd a vizet! Az a folyó a halálodat hozhassa.
–  Esz’mindet monta?
Bólogattam.
–  Na mos’meg má’ aluszik.
Miss Watson jelent meg az ajtóban.
–  Huck – szólt ki –, gyere be, és mosogass el vacsoráig. – Rám nézett. – Te fiú, te meg még nem végeztél a fával?
–  Nem bírtam vélle, assz’nyom.
–  Na jó, de most már hagyd abba, mert túl hangos. Megfájdítja a fejem.
–  Igenisassz’nyom.

Ahogy hazafelé mentem, hozzám csapódott a vén Luke.
–  Lassíts, hogy a vénje is bírja – mondta.
Egy darabig némán ballagtunk. Tudtam, hogy feltűnően csöndes vagyok, de nem tudtam mit tenni ellene. Egy követ rugdostam magam előtt.
–  Min rágódsz? – kérdezte Luke.
–  Semmin – feleltem.
–  Aggódsz a rönkök miatt, amiket a veranda alá dugtál?
–  Láttad?
–  Igen.
–  Nem, nem a fa miatt aggódok.
–  A fiú miatt aggódsz – mondta erre Luke. Amikor ránéztem, még hozzátette: – Huck miatt. A Huck fiú miatt.
–  Mert van egy részeges apja, aki nem hagyja békén.
–  És neked mi közöd ehhez? Ez a fehér emberek dolga.
Bólintottam.
–  De ez még gyerek.
–  Igen, szabad gyerek – Rám mutatott. – Te, valami van azzal a fiúval. Van itt valami vele meg veled.
–  Egy rakás baja van – mondtam. – De bármilyen szomorú is ez, én még mindig rabszolga vagyok, és egyáltalán nem tudok segíteni rajta.

Az idő továbbra is hideg maradt az évszakhoz képest, és egyszer csak azt vettem észre, már nemcsak Áprilisnak és Gyapotnak lopom a fát, hanem magunknak, meg még másoknak is a többiek közül. Rettenetesen aggódtam, hogy észre fogják venni a fa hiányát, és egy vasárnap délután be is igazolódott ez a félelmem.
Sadie jött oda hozzám.
– Mi a baj? – kérdeztem.
Kikémlelt a kunyhó ajtaján, aztán ránézett a kilencéves gyerekünkre, majd rám.
– Mihez kezdesz most? – kérdezte.
– Miről beszélsz?
– Hallottam, ahogy Miss Watson Thatcher bíróval beszélget.
– Igen, és?
Sadie szipogni kezdett. Átöleltem.
– Nyugodj meg.
Amit ezután mondott, az egészen fölkészületlenül ért. Azt mondta:
– Miss Watson azt mondta Thatcher bírónak, hogy elad téged egy embernek New Orleansba.
– Ez mit jelent? – kérdezte Lizzie. – Papa, mit jelent ez?
Odaléptem az ajtóhoz és kinéztem.
– Jim? – szólt Sadie.
– Papa?
– Mit mondott, hogy mindannyiunkat, vagy csak engem? – kérdeztem.
– Csak téged, Jim – zokogta Sadie. – Mihez kezdünk most? Szét fognak választani bennünket, és azt se fogjuk tudni, merre vagy!
– Micsoda? – Lizzie már zihált.
– Nem, nem fognak – mondtam. Fogtam egy nagy darab rongyot, és kiterítettem.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sadie.
Kenyeret és száraz húst tettem a vászon közepére, és összekötöttem.
– Nem adhatnak el, ha nem vagyok ott.
– Nem szökhetsz meg! – mondta Sadie. – Tudod jól, mit tesznek a szökevényekkel!
– Elrejtőzöm. Elbújok a Jackson-szigeten. Azt fogják hinni, északra szöktem, én meg itt leszek. Aztán majd kitalálunk valamit.
– Ezt nem teheted! Biztosan megtalálnak! És úgy bánnak majd veled, mint egy szökevénnyel. Még meg is… – Sadie elhallgatott.
– Meg is mit? – kérdezte Lizzie.
– Márpedig én kimegyek, és addig leszek odakinn, míg ki nem találom, hogyan tovább – mondtam. Letérdeltem Lizzie-hez, a szemébe néztem, aztán szorosan megöleltem. – Figyelj ide rám: minden rendben lesz! Érted? Hallod, amit mondok, édesem?
Lizzie zokogott.
Fölemelkedtem, megcsókoltam Sadie-t.
– Senkinek el ne mondd, hová mentem. Még Luke-nak sem árulhatod el.
– Rendben.
– Hallottad, Lizzie? – szóltam.
– Igen, papa.
Odaléptem az ajtóhoz.
– Papa?
– Megleszek, kicsim! – Sadie kezét éreztem a vállamon. Még egyszer megcsókoltam. – Visszajövök értetek.
Elhagytam a családomat. Besurrantam az erdőbe. Talán ostoba dolog volt a menekülést fényes nappal megkísérelni, de nem tudhattam, mikor jönnek értem. Nem futottam. Futni – ez olyasvalami, amit egy rabszolga soha nem tehet, kivéve természetesen, ha szökésben van. Senki nem vette észre, ahogy átvágtam az özvegy Douglas hátsó udvarán, és a meredek lejtőn leereszkedtem a folyóhoz. Ott vártam, egy alámosott partszakasz mentén. Nem kockáztathattam meg, hogy nappal keljek át a vízen. Túl sok volt a komp és a hajó, s ott voltak még a parton horgászók is. Éppen annyira féltem, mint amennyire dühös voltam, de kit célozhatna a rabszolga haragja? Haragudhatunk egymásra, hisz emberek vagyunk. De dühünk valódi forrását nem irányíthattuk senki felé, hát lenyeltük, visszafojtottuk. El akartak szakítani a családomtól, és New Orleansba küldeni, ahol még messzebb lennék a szabadságtól, és valószínűleg soha többé nem látnám a családomat.

Szürkületkor a szúnyogok már majdnem fölfaltak elevenen. Elhúzgáltam egy rönköt a partról, és belebocsátottam a fagyos, sáros vízbe. Ellöktem magam, és egyenest keresztbe indultam el a vízen, mert tudtam, hogy lefelé fog vinni a Mississippi erős sodrása. A sötétben alig tudtam kivenni a szigetet, és csak reméltem, hogy nem sodródom el mellette. Szerencsémre épp egyetlen hajó sem szántotta a folyóág vizét a part és a sziget között. De abban nem lehettem biztos, hogy nem fog-e éppen erre evezni egy favágó a kenujával vagy a csónakjával.
Végül megláttam a szigetet, de éreztem, hogy a lábamra rátekeredett valami. Képtelen voltam kiszabadulni a gubancból. Nem hiszek a folyami szörnyekben, úgyhogy hamar rájöttem, hogy valakinek a többhorgos hosszú zsinórján akadtam fönn. Azonban olyan nehezen akaródzott kibogozódni, hogy egy darabig már azt hittem, nem fogom elérni a szigetet, vagy megfulladok, vagy mind a kettő. Ám a helyzet végül is szerencsés fordulatot vett. Amikor a többhorgos zsinórt egy rántással végre kiszabadítottam a biztonsági köteléből, kihúztam vele a vízből három jó nagy harcsát is: aznap estére meglett a vacsorám. Jól is jött, mert a kenyerem elázott. Ráadásul a hosszú zsinórnak és a horgoknak én is jó hasznát fogom venni a továbbiakban. Jó is volt, hogy ezeken gondolkodtam, mert így elterelődött a figyelmem arról, mennyire kimerült vagyok. Elértem a sziget sziklás partját, és hanyatt vágtam magam, mellkasomon a halakkal. A halszag ébresztett föl. Amint csitult a kimerültségem, fékezhetetlenül vacogni kezdtem. Majd’ megfagytam, de ez ellen semmit nem tudtam tenni. Kiverekedtem magam ronggyá ázott kabátomból és ruháimból. Zsebemből elővettem a kiskésemet, és kibeleztem a zsákmányt. A fejüket levágtam és elhajítottam, nem bírta a gyomrom, ahogy néznek rám. Már nem kockáztathattam meg, hogy tüzet gyújtsak: majd reggel megsütöm és megeszem őket. Most mielőbb muszáj volt megszáradnom és átmelegednem, és egy kis alváshoz jutnom. Beljebb mentem az erdőbe a szél elől, és beletemetkeztem a lehullott levelekbe. Vizes kabátomat a lombtakaróra terítettem, és lehunytam a szemem. A kabát súlya legalább abba a hitbe ringatott, hogy lassan átmelegszem.

                                                                                               Falcsik Mari fordítása