Amikor egy házasságból nem született meg a várva várt fiú utód, emberemlékezet óta asszonyát hibáztatta a csalódott apa, akár király volt, akár jobbágy. Egészen a múlt század elejéig a természettudósok is biztosra vették, hogy az anya az, aki valamiképpen meghatározza leendő gyermekének a nemét, például testalkata, a fogantatás és a terhesség körülményei, táplálkozása vagy egyéb rejtélyes környezeti hatások révén. Ezt az ősi, meggyökeresedett hiedelmet egy rendkívüli nő cáfolta meg 1905-ben.
Nettie Stevens (1861–1912) amerikai sejtbiológus értette meg elsőként, hogy rossz helyen keresgéltek, és nagy jelentőségű felfedezésével letette a modern genetika alapjait. A sors iróniája, hogy az új-angliai asztalosmester lányának a karrierjét éppen a neme determinálta. Hiába volt éltanuló korának ritka liberális egyetemein, ahová lányokat egyáltalán felvettek, mégis negyedszázadig kellett küzdenie azért, hogy nő létére elfogadják annak, ami: tudós.
Nem sopánkodott, járta a maga útját. Leánygimnáziumokban vállalt munkát, tanított mindenféle tárgyakat: angol nyelvet és irodalmat, latint, matematikát, földrajzot, állat- és növénytant. Szerény béréből tett félre a továbbtanulásra. Szenvedélyévé vált a biológia, annak is egy vadonatúj szakterülete: a sejttan (citológia). Westford, Westfield és Stanford egyetemei után a pennsylvaniai Bryn Mawr College-ban szerzett doktori fokozatot. Csak ezután, negyvenkét évesen kezdhette meg végre hivatásos kutatói pályáját (1903).
Persze a szamárlétra legalján, de annál felkészültebben vágott bele. Kísérleti asszisztensként rovarokon, mikroszkóp alatt vizsgálta az öröklődés mendeli törvényeit. Észrevette, hogy a lisztbogár hímje két jól megkülönböztethető fajta ivarsejtet termel. Megfigyelte azt is, hogy amikor a nagyobbik, az úgynevezett X kromoszómájú termékenyíti meg a petesejtet, akkor az utód nőstény lesz, amikor viszont a kisebbik, az Y, akkor hím. Ez dönt, és csakis ez: a spermium.
A nőstény XX nemi kromoszómája nem befolyásolja az ivadék nemét. Az anya nem tehet róla.
A megállapítást kétkedve fogadta a szaktekintély Thomas Hunt Morgan (1866–1945), de hagyta magát meggyőzni, és kiállt az eredmény mellett. Az utókor csalfa emlékezete gyakran neki tulajdonítja a felfedezést. Olykor pedig egy másik férfiúnak: Edmund Beecher Wilson (1856–1939) szintén eljutott a megfejtéshez, és ő a Columbia Egyetem zoológusprofesszora volt, nem holmi „kísérleti asszisztens”. Később Morgan részletesen feltárta, milyen szerepük van a kromoszómáknak az öröklődésben, amiért megkapta az orvosi Nobel-díjat (1933).
Nettie Stevens ezt már nem érte meg, ötvenévesen átlépett a halhatatlanságba. Búcsúztatójában Morgan ékes szavakkal dicsérte elkötelezettségét, intuícióját, alaposságát, türelmét, megfigyelő- és ítélőképességét. Ám úttörő munkássága csak évtizedes késéssel kapott méltó elismerést. A nagy genetikus nevét egykori massachusettsi iskolájában, a Westfieldi Állami Egyetemen a Dr. Nettie Maria Stevens Tudományos és Innovációs Központ örökíti meg.