Alekszej Navalnij börtönhalálának napján, 2024. február 16-án magyar civilek emlékhelyet hoztak létre neki a földalatti Bajza utcai megállójánál, az Andrássy úton. Virágok, fényképek, feliratok – esetleges, kicsit ügyetlen összeállítás. Ezt rombolták le idén szeptemberben kétszer is. Az Oroszországi Föderáció Magyarországi Nagykövetsége pedig nyilatkozatot adott ki, ebben provokációnak minősítette az installációt, amelyet „oroszellenes gondolkodású emberek egy csoportja engedély nélkül állított fel”. Ezt, valamint az állandóvá tételére irányuló kezdeményezéseket a nagykövetség kísérletként értékeli arra, hogy a kibontakozó választási kampány részévé tegyék, ezt pedig az intézmény „kategorikusan ellenzi”.
Az orosz kultúrában egyébként mélyen gyökerezik a szabadságharcosok tisztelete, ez nyilvánul meg a máig virágzó Puskin-kultuszban. A zseniális költőt korának uralkodói – I. Sándor, majd I. Miklós – folyamatosan figyeltették, időnként száműzetésbe küldték, életét minden módon korlátozták. Hogy Puskin miért nem vonult ki arisztokrata barátaival (maga is gróf volt) Szentpéterváron 1825. december 26-án a Szenátus térre, arra több magyarázat is van. Egyik szerint elindult, de egy nyúl átszaladt előtte, ezt rossz ómennek vélte és visszafordult. Nemrégiben emlékművet emeltek a volt Puskin-birtokon a nyúlnak, aki megmentette őt a cár bosszújától. Öt dekabrista barátját bírósági tárgyalás nélkül kivégezték, mintegy százhúszat – köztük Szergej Trubeckoj herceget – Szibériába száműztek. Puskinnak jutott még tizenkét esztendő életműve kiteljesítésére. Egy politikai kalandor ölte meg egy kiprovokált párbajban 1837-ben, harmincnyolc éves korában.
A kultusz szellemisége legtisztábban egy huszadik századi költőtárs, Bulat Okudzsava Puskinnal a háttérben című versében jelenik meg. Ennek látószöge egy Puskin-szobor előtt fényképezkedő családtól jut el a „saját ostobaságaink és apró gonoszságaink” fölé magasodó erkölcsi példakép kíméletlen számonkérő erejéig.
Alekszej Navalnij, a Putyin börtönében – most már bizonyítottan – megmérgezett szabadsághős azon kevesek közé tartozott, akik megfeleltek a puskini mércének. „Egyáltalán nem fájt a haldoklás” – ezzel a mondattal kezdődik Navalnij könyve (Hazafi. Helikon, 2024.) Ez még nem a végső búcsúzást vezeti be, csak a szibériai Tomszk és Moszkva közti repülőúton történt novicsokmérgezés utáni állapotot. A Navalnij és harcostársai által létrehozott Korrupcióellenes Alapítvány képviselői indulni akartak az esedékes választásokon, és le akarták győzni a már két évtizede uralkodó Egységes Oroszország Pártot, Putyin pártját.
A mérgezéses merénylet után Navalnijt a berlini Charitéban hozták vissza az életbe. Hosszú kóma, majd rehabilitáció, meg kellett tanulnia újra járni, mozogni, beszélni. Itt látogatta meg Németország kancellárja, Angela Merkel. Ő gyakorolt nyomást Putyinra, hogy engedjék ki az országból, tulajdonképpen megmentette az életét. A kórházi szobában megkérdezte Navalnijt, mit szándékozik tenni. Azt válaszolta, vissza akar menni Oroszországba. „Azért ne siessen annyira” – figyelmeztette Merkel. Még négy hónap rehabilitáció, aztán feleségével, Julijával felültek egy Moszkvába induló repülőgépre.
A történetnek ezen a pontján szólal meg az a bizonyos mindennapi, földhözragadt józan ész. Miért ment vissza? A tomszki mérgezés bebizonyította, ez a kíméletlen rendszer semmitől nem riad vissza. Másrészt viszont a digitális forradalom korában nem nehéz bárkivel kapcsolatban maradni. Irányíthatta, segíthette volna társai otthoni munkáját bárhonnan. De ő nem akart a hazájától távol lenni, személyesen akart részt venni mindenben. Ez már a szabadságharcosok szent őrülete, a Petőfi-féle „Ott essem el én, a harc mezején”.
Bár Putyin nyilvánosság előtt „érdektelen fickónak" nyilvánította Navalnijt, Moszkva fölött már kiderült, nem így gondolta. Gépüket nem engedték a menetrend szerint a Vnukovói reptéren leszállni, Seremetyevón landoltak. Itt már várták őket a rendőrök, Navalnij egy percet sem tölthetett szabadon a hazájában.
Az orosz történelem, irodalom bővelkedik száműzetés- és börtöntörténetekben. A legismertebb Dosztojevszkijé: Feljegyzések a holtak házából. Az író egy nemvárt kegyelem következtében elhagyhatta a holtak házát, Navalnijhoz nem volt ilyen kegyes a Putyin irányította sors. Ami aztán következett: éhség, hideg, szenny, unalom, megaláztatás, magány. Aztán a második, a végzetes mérgezés.
2025. szeptember 24-én csepergő esőben, mécsesekkel a kezünkben gyülekeztünk a Bajza utca sarkán, a földalatti megállójánál. A hangszórókból Viszockij rekedtes hangja szólt. A kis emlékhelyet ügyes kezek helyreállították. Magyar Fruzsina méltó szavakkal emlékezett a mártírra, akinek nemcsak életét oltotta ki, hanem emlékezetét is el akarja törölni a diktatúra.
A nagykövetség levelére válaszolva pedig: mi nem vagyunk „oroszellenesek”. Ellenkezőleg, jól ismerjük az orosz történelmet, többen a nyelvet is bírjuk. Tiszteljük és szeretjük, sőt terjesztjük az orosz kultúrát. Csak mi az orosz szellemiségnek nem a putyini, hanem a puskini változata iránt érzünk elkötelezettséget. Ahogy Navalnij is.
A szerző nyelvész.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.