Gyakorta eszembe jut Robert K. Merton amerikai szociológus ma már általánosan alkalmazott fogalma, az önbeteljesítő jóslat, amely nem más, mint amikor egy eredetileg hamis hiedelem valósággá válik. Emlékezetes példa volt az egykori Postabank esete. A széles körben népszerű hitelintézetről 1997-ben szájhagyomány útján elterjedt, hogy csődbe fog menni, mert gazdálkodási problémái adódtak. Ennek hatására a betétesek tömegesen vették ki pénzüket, így a bank megroggyant, majd beolvadt egy másik hitelintézetbe.
Vannak olyan nézetek, hogy a magát makacsul a jegybank 3 százalékos célsávja felett tartó magyarországi infláció is azért ragadt be, évesítve 4,5 százalék körüli szinten, mert mind a lakosság, mind a vállalkozások várakozásai befolyásolják – más tényezők mellett – a pénzromlás ütemét. Ha ez a „pszichológiai hatás” (vagyis a gazdasági kormányzat hitelességének tartós megkérdőjelezése) nem lenne, akkor némileg kedvezőbbé válhatna a helyzet – vélik egyesek.
A feltételezés elméleti, az viszonyt tény, hogy a mintegy két esztendővel ezelőtti gigainflációnk emléke olyan mélyen bevésődött a gazdaság szereplőinek emlékezetébe, hogy a pénzromlás várható mértékét most is olyan pesszimistán ítélik meg, mint amikor az 8 százalékos volt.
Amit az is megerősít, hogy a fogyasztói árindexünket továbbra is az Európai Unió legmagasabbjai között jegyzik. Különösen disszonánsnak tartják a helyzetet azok a hazai cégek, amelyek rálátnak a nemzetközi piacokra, s ott azt tapasztalják, hogy ha lassan is, de beindult a dezinfláció folyamata, míg a magyar makrogazdasági elemzők már annak is örülnének, ha nem fordulna vissza a görbe. Az MNB friss Inflációs jelentésében azt várja, hogy az erősödő forint révén a termelői árak növekedése mérséklődni fog. De a 3 százalékos inflációs cél elérésére csak 2027-ben látnak reményt. A gazdaság szereplői ezt a mintegy 5 negyedévet oly távolinak tartják, hogy az önbeteljesítésre esélyes jóslatukban az ennél kedvezőtlenebb pénzromlási ütemben jobban hisznek.