Az ember élete tele van oldásokkal és kötésekkel. Ilyenekkel, olyanokkal. Egyetemistaként éppen szakítottam barátnőmmel. Az albérletben én maradtam, ő ment. A lelkieken túl ennek gyakorlati következménye is volt. Egyik sem volt könnyű. Egyedül nem tudtam fizetni a lakást, albérlőtársat kell találni. Olvasólámpám fénye különös árnyékot rajzolt a falra. Kérdőjelet formázott. De ki legyen az?
A megoldhatatlannak tűnő dilemmát az élet könnyedén megoldotta. Néhány hete indult a szegedi bölcsészkar új irodalmi lapja. Szerkesztőként ismeretlen szerzők sokasága keresett kézirataival. Egyetemi éveim ettől függetlenül is telítve voltak emberekkel és társaságokkal. A bölcsészkarra úgy érkeztek az ország minden tájáról a diákok, mint valami gyűjtőedénybe a közeli és távoli folyók vizei. Soha annyi érdekes embereket nem ismertem meg, mint ott. Ezek egyike lett Zsolt.
Magyar–német szakos volt, novelláival, verseivel és ami különlegessé tette: színdarabjaival keresett fel szerkesztőségi fogadóórán. Utóbbiak közlésére terjedelmi okok miatt sem vállalkozhattunk, beszélgetésünk mégis jól alakult. Gyorsan kiderült, hogy Kosztolányi szeretetében osztozunk, és irodalmi ízlésünk más vonatkozásban is közel áll egymáshoz. Akkor még családiasnak lehetett nevezni karunkat. A más szakra járókkal, ha másutt nem, az első emeleti kávézóban találkozhattam. Zsoltit sem vesztettem szem elől.
Barátjával és annak barátnőjével lakott közös albérletben, de a magánélet intimitásai miatt arra kérték Zsoltot, költözzön el. Kényszerhelyzet került a fővárosi srác.
Nem volt egyedül, így találtunk egymásra. Édeskeveset tudtam róla, ami nem előnyös, ha megosztod a fedeledet valakivel. Egy szó, mint száz: pár hét múlva együtt laktunk. Elképesztő embert ismertem meg benne. A legritkább esetben aludt. Folyton olvasott és írt, és egy cseppet sem tántorította el, hogy még sehol nem publikált. Eljön az ideje – mondogatta.
Különös családból érkezett. Apja állami gondozásban nevelkedett, asztalosként az egyik legfelkapottabb szakember lett Budapesten, mesés vagyont gyűjtött. Zsolt pironkodva vallotta be, hogy a Rózsadombon laknak. A pénz és a gazdaság egyáltalán nem érdekelte. Soha nem volt sok pénze, így szórni sem tudta, többször tőlem kért kölcsön.
Olyan művészvénájú emberrel, amilyen ő, később sem sokkal találkoztam. Bámulatosan tudott németül, szenvedélyes műfordító volt, versek százat ültette át magyarra. Bármilyen szerénytelennek hangzik, sokszor elégedetlen volt Tóth Árpád, Babits vagy Szabó Ernő fordításaival, ezért látott neki Heine, Rilke, Gottfried Benn, Trakl, Morgenstern és Celan verseinek. Ha végzett, nekem olvasta fel elsőként. Sokszor ezzel ébresztett egész éjszakás munkája után.
Hétvégén megvette a méregdrága Süddeutsche Zeitungot, az első betűtől az utolsóig elolvasta. Akinek volt már a kezében, tudja, mit jelent ez. Két perc alatt fejtette meg az abban található keresztrejtvényeket.
Nem zseniális volt, több annál. Nem veszett el, mint annyian mások. Eljött a publikálás ideje is.