A kávémat szorongatva ülök az idős skót hölgy nappalijában, körben nippek, kis szobrok, kakukkos óra, ezer fénykép az unokákról, gyerekekről, mindenkiről egy fotó, fura kalapban a diplomaosztón. Az ablakban növények, lehetne az én nagyszüleim nappalija is, kis hangolásnyi különbségek vannak, de az alap ugyanaz. Csevegünk, szorgosan ropogtatom a kekszeket, amelyeket elém rakott. Fél füllel hallgatom és teli szájjal válaszolok a panelkérdésekre. Mióta vagyunk itt, mit csináltam korábban, hogy ő varrónő volt, aztán meg valami gyárban dupla pénzért szalagmunkás. Hallgatom, de egyszer csak valami felkelti a figyelmemet, akárhogy is hallgatom, kiestünk a panelek szürke világából, kénytelen vagyok visszakérdezni. Ne feledjük el, a skót angol nem az anyanyelvem, esélyem sincs úgy beszélni mint a gyerekeimnek, kis idő kell, amíg dekódolom beszélgetőpartnerem mondandóját.
– Hogy tetszett mondani?
– Azt akarta, hogy ugorjak le a szekrényről, hogy elmenjen a gyerek.
Olyan természetességgel mondta, minta arra kért volna, tegyem a kis alátétre a poharamat.
– Hogy kicsoda?
– A férjem.
– De most tetszett mesélni, hogy a férje nemrég halt meg, és hogy pótolhatatlan a veszteség.
– Igen, John soha nem bántott volna, ő a második férjem volt. Elvett a gyerekekkel együtt, akik jöttek velem az első házasságomból. Egész életemben egyszer sem emelte fel a hangját, ha velem beszélt. Nagyon szerettem őt. Igazi úriember volt, mindig ő csinált mindent a ház körül, ezért van maga itt, fiam, mert már nincs aki metsszen, vagy a kerítést fesse.
– És akkor az első férje verte?
– Bizony. Szinte gyerek voltam, amikor hozzámentem, de nem volt jó ötlet. Lett két gyerekünk, de már az elejétől kiütközött, hogy csak szolgának kellettem, minden értelemben, meg ott volt a beteges féltékenysége. Ha lementem a boltba, be kellett számolnom, láttam e útközben férfiakat. Természetesen láttam, és be kellett számolnom, mit csináltam velük, meg hogy tetszettek-e?! Rendszeresen vert, látja, több gyerek is meghalt az abortáció miatt. Volt, hogy évekig nem hagyhattam el a házat, akkor ő vásárolt be. A pénzben sem bízott bennem, mindig vádolt. Le kellett adnom a fizetésem is, amikor már visszamentem dolgozni.
Teljesen elhűlve hallgatom, tényleg minden indulat nélkül beszél az eseményekről.
– Aztán, egyik nap, mondta a lányom, olvasta az újságban, hogy meghalt az apja. Nem az, aki nevelte, hanem az igazi, akit már nem látott harminc éve. Egy nap, elmenekültünk, egy pizsamában, és onnan kezdtem új életet. Szóval, a lányom mondta, hogy elmegy a temetésre, mégiscsak az apja volt. Én megtagadtam a dolgot, de neki mondtam, menjen nyugodtan, természetes a reakciója.
Apám mosogatott a konyhában, Anyám sürgött-forgott. Jávor Pálra hajazó nagyapám döbbenten nézte az Apám, valami huszonéves lehetett, egy gyerekkel, velem. Nagyapám, a kis kétszobás panelban feszengett az asztalnál, a nappalija nagyobb volt mint a mi egész lakásunk. Még a háború előtt vette, mikor még nagyon jól ment, egy zsidó bankártól és ünnepelt színésznő feleségétől.
– Fiam… Te mosogatsz?
– Igen Apám, Joci nagyon sokat dolgozik, be kell segítenem.
Nagyapámék évekig nem jöttek utána látogatóba, ha visszagondolok, csak az anyai nagyszüleim koslattak mindig nálunk. Sokkolta őket ez az elhajlás. Apám tagbaszakadt kalapácsvetőként mosogatta a szaros pelenkát és a piszkos tányért.
Innen jövök én.
Valami tizenhat éves koromból emlékszem, hogy apám kidagadt nyaki ütőerekkel üvölt velem szemben. Ha visszagondolok, csak velem üvöltött, mindig nagyon nyugodt faszi volt, de nekem sikerült folytonosan felbosszantani. Azt hiszem, hogy aznap azt a kifogást találtam ki, hogy miért nem akarok mosogatni, hogy az nem férfi munka.
– Nem férfi munka, bazdmeg?! Hát szakállad sincsen, meg bajuszod se nő! Mitől vagy te férfi???!!!
Nagyon mellre szívtam a mondatát, évekig ebbe is kapaszkodtam, miért vagyok kiállhatatlan gonosz vele.
Lassan érik be az ember. Lassan. Micsoda mondatokat mondtam ki, őszintén, és milyen csiszolást tett velem az élet. Néha selyemmel csiszolt, néha éles parti sziklákkal, néha ráspollyal. Fájt a változás, égetett. Néha megijedek, mi lehetett volna belőlem. Ha ott maradok, biztos megijedtem volna, elméletben, milyen kis puhapöcs lehettem volna, ha családot alapítok, olyan férfiként, akit ugráltat az asszony.
Egerben egy meglehetősen híres magyar rapsztár állt a sarkon, a barátaimmal. Tekertünk egy cigit, dumáltunk közben, de megjött Rita, hogy mennünk kéne, mert valami dolog van, és én viszem a kisebb gyereket. Azonnal nyomtam el a csikket a falon, kezeltem a srácokkal. A mérhetetlen megvetést láttam a híres magyar rapsztár szemében, megláttam a csicskát, aminek tartott. Láttam, arra gondol, na őt ugyan nem ugráltatja senki. Kicsit elkomorultam, nem esett jól, mert a zenéjét nagyra tartom a mai napig, de arra emlékszem, nem esett nehezemre eljönni aznap, onnan. Sokszor eszembe jut, a mai napig, úgy tudom, este magában alszik, nekem meg olyan kényelmes nyoszolyám van Rita oldalán, amikor alszunk összebújva. Azt hiszem, sok mindent meg lehet venni, de ezt az alvási pózt nem. Most ezt gondolom.
Rita este megjegyezte, hogy észrevette ám ezt a pillantást. Azóta nem hallgatja ennek a híres sztárnak a zenéjét, pedig nagy hip-hop rajongó, évekig élt egy másik magyar raszta rapsztárral, csak mondom, de a feleségem nem idomár.
Nem tudom, mikor kezdett zavarni a férfiak viselkedése. Szerintem kis történetek, pókhálószerű rezdülések alakították a nézeteim. Ahogy ülök valahol, ahogy szoktam, nézem a többit és figyelek.
A völgyben ülök, a Szépasszony-völgyben. Egy vidám asztaltársasággal ülök, megy az óbégatás. Nem a közvetlen társaságom, de este erre vetett a sors, teljesen jó érzem magam. Egy nagyhangú ember ül velem szemben, sárrészeg, azt kiabálja, minden nő kurva és csak arra jók. Felesége, vérvörös fejjel nézi a földet, a többi férfi (olyan harminc pluszosak lehettünk...), hangosan röhög. Akkor ér ki a Hagymási pince tulajdonosa. Tromfolni akar, ez a hangos ittas meg megint mond valamit, hogy őt senki se korlátozza, megmutatni kell, ki a főnök otthon. Mindenki röhög, csak egy ember nem nevet rajtam kívül, meg a pincetulajdonos. A tulajdonos nagy levegőt vesz és halkan mondja.
– Uram, ha nem nézném, hogy maga vendég itt, azt mondanám, hogy egy hülye!
Elég nagy csend lesz, az ittas levegőt vesz, hogy válaszoljon, de nem jut eszébe semmi. A másik ember, aki nem nevetett, zavartan rágja a száját, oldalra néz. Ezt a pillanatot tudnám megnevezni, mint amikor először kellemetlen volt egy társasággal ülni, nők ekézése miatt, és ezt ki is mondtam magamban. Később a száját rágó ember francia lovagkeresztet kapott. Nem ennek kapcsán.
Ülök Írországban, a közelmúltban. Egy családnál vendégeskedünk. A nők elmentek vásárolni, meg valamit intézni, pár gyerek maradt ránk, egyik a medencében ül, a másik eszik. A másik család férfi tagja erősen krahál. Kérdi, nem láttam e Ritát? Mondom neki, elment a feleségével a boltba.
– Az kár… Ki teszi elém a reggelit?
– A micsodát?
– A reggelit. Mert az van, hogy elém ki kell tenni a reggelit, aztán, ha nincs itthon senki, elég para, most hogyan eszek?
Próbálom Ritát elképzelni, mit szólna, ha ráparancsolna ez a fickó. Azt hiszem, senki nem járna jól, ebben biztos vagyok. Igazából nem is tudok mit szólni, annyira elképedek, meredten nézem ezt az embert.
– Figyi, nálunk ez nem annyira menő, szóval, arra kérlek, ezt nehogy elővedd, ha Rita itt van, nem tudom érted-e, mit mondok?
A férfi értetlenül néz rám. Két dimenzió próbálja megfejteni a másikat.
Ahogy eljöttünk a családtól, ahol eddig csak a hölgyet ismertük, azonnal letiltottam, minden netes platformon ezt a férfit. Ritának el sem mertem ott mesélni a kis dialógust, mert szerintem beláthatatlan botrány lett volna.
Milyen szomorú férfiak állnak az út mentén, mint a villanyoszlopok. Tapossák a nőket, bele-bele rúgnak az arra járók lelkébe.
Évekig nem értettem azt az újságcikket, ahol azt fejtegették, hogy minden negyedik nőt abuzálnak. Mióta elég idős lettem, és megtudtam, hány barátnőnket, barátnőmet, női ismerőst, illetőt, valakit, egyeseket, hölgyeket, hogyan is bántanak, kik és miként, megértettem ezt a számot. Olyan emberekről, nőkről tudtam meg, hogy verték őket, akikről álmomban sem gondoltam. Diplomás, sikeres és okos, ápolt nők voltak. Mégis, a társadalom minden platformján, ott állnak a keserű férfiak, és büntetnek.
Mi bajunk lehet?
Mi bajuk lehet?
Szerintem amikor arról beszéltek az öregek, hogy el kellett hagynunk a paradicsomot, erről beszéltek. Nem az örökké termő fát hagytuk ott, hanem az egyensúlyt, a békét és a harmóniát, nemek és emberek között.
Egyszer, Franciaországban, édesanyám iskolás csoportot vezetett. Ilyen cserekapcsolat volt egy Párizs környéki gimi meg az egri munkahelye között. Minden évben, egy busznyi francia diák jött Egerbe, és aztán a magyar diákok töltöttek ott tíz napot, családoknál.
Volt a csoportban egy nagyon szép hölgy, valami 18 éves lehetett, vörös hajú tündér, negyedikes.
A buszsofőr, egy pocakos negyvenes, minden sztereotípiás jegyet hordozva, élénken ecsetelte a hölgy szépségét édesapámnak. Apám a csoporttal, mint kísérő utazott. Volt rá példa, hogy nem akadt elég kísérőtanár és akkor ő besegített.
A sofőr egyik este, bizalmasan odasúgta Apámnak, már megivott vagy 3 sört, dacosan domborodott sörhasa.
– Hejj, Gyuri bácsi, hejj, ma este bevetem magam, úgy ki fog nyílni nekem ez a kislány, mint egy rózsa!
Hangosan röhögött.
Apám a nyakánál feltolta a busz oldalára és közelről sziszegte a fülébe, olyan halkan, hogy senki más észre sem vette a kis közjátékot.
– Ha az út végéig ennek a tündérnek a négyméteres körzetében meglátlak, laposra verlek, haver!
A sofőr ezután az út végéig riadtan nézte apámat, és a távolságot közte és a diáklány között.
Ülök a sütimmel a kezemben, némán hallgatom a nénikét. Nem tudok mit mondani, de a néni igen vidáman folytatja a történetet.
– A lányom elment a temetésre, micsoda bolond az élet! Képzelje fiam, egy fiatal lány mellett állt, akiről kiderült, hogy a fél testvére, hehehe, hihetetlen mi? Ott találkoztak a sír mellett, a 30 éve nem látott apa apropóján. Annyira szimpatikusak voltak egymásnak, hogy egész nap csak beszélgettek és ismerkedtek. Aztán a másik lány, a féltestvér, elhívta magukhoz, barátok lettek. Én megmondom őszintén, idegenkedtem attól, hogy az első férjem második feleségével, meg a gyerekekkel megismerkedjem. Már attól rosszul voltam, ha szóba került az az ember. Aztán pár év után, mikor láttam, milyen mély kapcsolat alakult ki a lányok között, én is látogatást tettem.
– És mi történt?
– Látja, az, amire nem gondoltam volna, mi is barátnők lettünk, a második asszonnyal. Ő valami 28 évet élt a volt urammal. Őt is bántalmazta, de szegény nem tudott kilépni ebből a pokolból, csak amikor a halál szólt közbe. Rá is féltékenykedett, meg számon tartotta a pénzét, pontosan úgy, ahogy velem tette az a rém. Aztán mikor ezeket végigvettük, barátok lettünk. Nagyon várom amúgy, mindjárt jön!
– Kicsoda?
– Matilde, a második asszony, akiről beszélek. Ejj, hát nem figyel, aranyom?
Csengetnek.
A két nő, nagy nevetés közben borul össze, az érkező hölgy bemutatkozik nekem is, kap egy teát. Ülünk a nippek, kis szobrok, kakukkos óra között. Pont olyan, mint a nagyszüleimnél, a virágok is az ablakban. Kicsit más, vannak árnyalatnyi különbségek, de a lényeg, azt hiszem, ugyanaz.
