Hadházy Ákosnak köszönhetően egyre többet tudunk meg arról, hogy mi is rejlik a rövidesen működőképes hatvanpusztai „agrárgazdaság” épületeiben. József főherceg egykori, a hazai juhtenyésztés fellendítésére létrehozott birtokán a miniszterelnök édesapja a magyar (szavazó)birkák nyírásából olyan kastélyegyüttest rittyentett, hogy annak láttán a főherceg maga is hálát rebegne a csengersimai református templom kazettás mennyezetét utánzó (úgymond) könyvtárban. Persze csak akkor, ha nem szakad le ennyi hazugság hallatán még a mennyezet is, bármennyire is a csengersimai templomot majmolja. Ez persze azt a kérdést veti fel, hogy mit is tartanának az Orbánok a könyvtár csendjében? A válasz egyértelmű: ordító hazugságokat.
A SZEMÉLYES ÉLETEK HAZUGSÁGA. A miniszterelnök sok kitérő, „kiugrós libelle” után, amikor már elkerülhetetlenné vált, hogy válaszoljon az égbekiáltó hazugságok ismétlése helyett, apját utasította, hogy nyilatkozzon az épülő hatvanpusztai birodalom „gazdasági céljairól”. Az idős Orbán a Borsnak adott interjúban hihetetlen dolgokat hordott össze gépszínről, szerelőaknáról, aszalóról, pálinkafőzőről, de ezek a fasorban nincsenek ahhoz képest, amikor a könyvtárról kezdett beszélni.
„Valóban lesz könyvtár, itt lesz a családunk összes könyve, irata, mindaz, ami megmaradt a múltból”. Ez a kijelentés mintha azt tükrözné, hogy a családnak hatalmas irat- és könyvanyaga van, ami méreteit tekintve akár vetekedhetne a reformkori nagyok által létrehozott könyvtárakkal. Viszont ez a kissé nagyzolónak tűnő mondat aligha van összhangban az ifjú miniszterelnök 1988-as interjújában közöltekkel, különösen, hogy a mindig győző Viktor édesapjának, a gánti kőbánya valahai brigádvezetőjeként fungáló idős Orbánnak az „összes iratra, könyvre” vonatkozó közléséből egy a keszthelyi Festeticsekhez vagy a bajnai Metternichekhez méltó könyvgyűjtemény képe sejlik fel.
Orbán Viktor 1988-ban azt mondta ugyanis: „Ahonnan én jöttem, az kulturálatlan, nincs semmiféle kulturális tradíciója. Egy ilyen alkalmazotti réteg, a parasztsághoz sincsen semmiféle köze, állatokat tartottunk, de a paraszti kultúráról már rég nem volt szó abban a faluban, munkáskultúra semmilyen nem volt. Polgári kultúra elő sem jött. Én egy ilyen kulturálatlanságból jöttem. De voltak abban a társaságban olyanok, akik nem, akiknek lelkész volt az apjuk, református tradíciókból jöttek.” (Mi leszel, ha nagy leszel? Fekete doboz interjú, 1988.)
A SZEMÉLYES GAZDAGODÁS HAZUGSÁGA. A közönség – mindenütt a világban, ahol vagyonbevallási, átvilágítási rendszer egyáltalán létezik – évről-évre izgalommal figyeli, olvassa, tanulmányozza, hogy a köz szolgái mennyire szedték meg magukat, vagy éppen szegényedtek el a köz szolgálatában.
A miniszterelnök vagyonbevallása mértéktartó életről tesz tanúbizonyságot, ahogy azon a bizonyos, szőlősgazdák által tartott „tagok gyűlésén” is mértéktartóan intette a többieket: „ne mi nyerjük a legtöbbet”.
Minthogy lassan az egész ország az ő vagyona, ezért Igazi szenvedélyeit, a focimeccsek látogatását és a tengerparti nyaralást a leggazdagabb keresztapához méltóan, repülőgép és jacht igénybevétele mellett folytatja. Nem is szólva a könyvtárnak otthont adó királyi kastélyról.
Nyilván semmit sem jelent, hogy a miniszterelnök regnálása alatt iskolatársai, földijei, vagy éppen kötélbarátai csilliárdossá váltak. Az ő kirívó gazdagságuk azonban nem csak a mendemondák szerint – miszerint az igazi „GAZDA” mellett ők csak strómanok - látszat, mert valóságos gazdagságuk mértékéről is könnyen tájékozódhat a köz. Házassági bontópereik után (ld. Mészáros Lőrincné), illetve elhalálozásuk esetén az örököseik (Vajna Tímea) kezére jutó vagyon nagysága mutatja meg, hogy mire formálhatnak valójában tulajdonosként jogot. Ami ilyen alkalmakkor az asztalról nekik is lehull, az töredéke annak, amit egyébként a „nevükre” vettek. Így derül ki, hogy csupán kezelői annak, amit a valóságos, de felettébb szerény tulajdonos, a „keresztapa” rájuk bízott.
Hasonló szerénység jellemezte a miniszterelnök édesapját, aki kerek perec letagadta, hogy pénzt is kapott volna a fia és annak fideszes barátai által 1992. április 4-én alapított Quality Invest nevű cégüktől a gánti kőbánya privatizációs pályázatán való indulásához; szerinte kizárólag „tanácsadással segítették” indulását. Ahogy azt is a jó minőség és a kemény munka érdemének tudta be, miért lehetett a sok-sok magyar város tér- és díszkő munkáinál pont ő a kiemelkedően jelentős beszállító. A csengersimai templomot utánzó könyvtárba érdemes lesz a személyes gazdagodást és annak eltagadását tartalmazó írásokat mind-mind elraktározni, és a katalógusban előkereshetővé tenni.
A KÖZ ÉRDEKÉBEN VÉGZETT FÁRADOZÁS ÉS SZOLGÁLAT HAZUGSÁGA. Érdemes azoknak a tevékenységeknek, árubeszerzéseknek a bizonylatait a „család megmaradt iratai” között, a könyvtárban elhelyezni, amelyek ékesen bizonyítják, hogy a Covid járványra tekintettel beszerzett 17 ezer lélegeztetőgép és az ezekre elköltött 300 milliárd forint kit és hogyan gazdagított: a reptérre való érkezésüket az alamizsnálkodásról (IS) jól ismert akadémikus Palkovics miniszterrel Orbán személyesen felügyelte. Ha abból indulunk ki, hogy a raktárakban porosodó, hajdan 10 millióra értékelt gépeket most 13 ezer forintért, azaz egykori értékük ezredrészéért kínálják, akkor összerakhatjuk, hogy mekkora áldozatra volt képes a miniszterelnök népének verítékéből.
Hasonló áldozatot hozott a városokban élők szeme világának megőrzése érdekében, amikor a királyi vő cége által uniós pénz felhasználásával végrehajtott közvilágítási projekteket – hogy az Unió csalást vizsgáló hivatala (OLAF) ne kezdjen kutakodásba – inkább kifizettette az adófizetők mellényzsebéből, hogy ne olvadjon a vaj a vej fején, ha kimenne a napra.
A GAZDASÁGI SIKEREKRE VONATKOZÓ MEG A VOLUNTARISTA GAZDASÁGPOLITIKA KÖVETKEZMÉNYEIT ÉS A GAZDASÁG ÁLLAPOTÁT TITKOLÓ HAZUGSÁGOK. Azt a gazdasági valóságot, amelynek érzékelése tömegeket ösztönöz/kényszerít – a remélt boldogulás érdekében - az ország elhagyására, az Orbán-rendszer állandó kampányokat folytató sikerpropagandája igyekszik eltakarni a közönség szeme elől. A propaganda szerint a helyzet fordított, mi a legsikeresebb ország vagyunk, ahová az Unió fejlett országaiból tömegek áramlanak, hogy biztonságot, nyugalmat és békét leljenek.
Ma már bárki – az interneten folytatott böngészés révén – meggyőződhet arról, hogy Orbán tizenötéves uralkodása nem az ország lakossága számára, csak személyesen neki és háza népének hozta meg a felemelkedés élményét. A nemzetközi összehasonlítást tartalmazó statisztikák ugyanis azt mutatják, hogy az egy főre jutó bruttó nemzeti termék (GDP) vagy az egy főre jutó fogyasztás tekintetében az újonnan az Európai Unióhoz csatlakozott országok lemaradó csoportjába estünk vissza: az ország minden makrogazdasági jellemzője (fundamentumok) lecsúszást mutat.
Nincs dinamikus gazdasági növekedés, helyette egyhelyben vergődés van. Az államháztartás egyensúlya helyrehozhatatlanul megrendült, deficites, az államadósság mértéke növekvő, a jólétet növelő kiadások (oktatás, egészségügy, szociális ügyek) helyett a kamatfizetési kiadások növekszenek. Az áremelkedés üteme – jóllehet idén nem Európa rekorder, de - továbbra is hangtalanul és láthatatlanul adóztatja a szegényeket. A felső és az alsó jövedelmi ötöd közötti jövedelemkülönbség töretlenül nő. Az önfenntartóan egészséges rendszerek (egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) kizárólag a költségvetési átcsoportosítás növekvő mértéke által maradnak fizetőképesek.
A jólétet megalapozó gazdasági növekedés attól is alacsony, hogy a termelékenység (egy óra alatt termelt javak mennyisége) növekedése tizenöt éve gyalázatosan alacsony, 0 és 1 százalék körüli. Az Orbán-rendszer által kedvelt sikerpropaganda eltakarja azt a tényt, hogy az ország vagyona (euróban kifejezve) nem nő, hanem gazdaságilag töpörödik, hogy az örökölt értékeket (műemlékeket, természeti környezetet) nem gyarapítják, építik, hanem leépítik. Ami pedig valamennyi polgárt kellene, hogy szolgálja, az csupán néhány tucat oligarcha életét gazdagítja. Szinte refrénként hallhatnánk Orbán szájából a helyzetünket magyarázó kormányzati hazugságok ismételgetésekor a pajzán rajtakapós történetből ismert mondást: „Nekem hiszel drágám, vagy a szemednek?”
AZ ERKÖLCSÖSSÉG, A GYERMEKEK, AZ ELESETTEK, A JOGEGYENLŐSÉG MELLETTI KIÁLLÁS HAZUGSÁGA, AZ ÁLSZENTSÉG KÜLÖN GYŰJTEMÉNYE. Azt, hogy mennyire velejéig romlott Orbán rendszere, hogy a gátlástalan hazudozásoktól csak a még gátlástalanabb hazudozásokig juthat el, már kezdettől sejthettük. Mégis, az úgynevezett „kegyelmi ügy” minden lepeltől megfosztotta őket.
Azt, hogy gátlástalanul hazudoznak, és kizárólag a hatalom és saját érdekeik maradéktalan érvényesítése jelenti számukra az iránytűt, már évtizedekkel ezelőtt elárulta Deutsch Tamás vallomása, amikor egy könnycseppet sajtolt ki a (lányok szerint egykor „igéző”) szeméből, felidézvén, hogyan pillantotta meg az 1998-as, úgynevezett megfigyelési ügyben leírva a saját anyja lánykori nevét.
Soha, egyetlen pillanatra sem hagytak kétséget afelől , hogy hatalom+lopás vezeti őket, hiszen a Tisztiház eladásából magánzsebekbe vándorolt milliók, amelyek az „egészen eredeti felhalmozást”, Orbán apjának kőbányavásárlását és a Fidesz belső körének felemelkedését megalapozták, abból a magasztos hazugságból nőttek ki, hogy „Mi csak magunkra számíthatunk. Nekünk csak az van, amit magunk számára megszerzünk. Szemben ellenfeleinkkel, akik az elmúlt negyven évben megszedték magukat, bespájzoltak a nehéz időkre; avagy jelenlegi kormányzati pozíciójukat használják fel gazdasági alapjaik megteremtésére. Ha nem leszünk velük versenyképesek, nem tudjuk eljuttatni elképzeléseinket a választópolgárokhoz.“ (Orbán 1994-ben Kéri László interjúkötetében.)
Az erkölcstelen képmutatás hazugsága irányítja valamennyi megszólalásukat az elfoglalt Krím, a megtámadott Ukrajna, a tízezerszámra Magyarországra menekült szírek, az agyba-főbe vert nők védelme, a „vak komondor“ általi támadás, a vadászpuskával randalírozó és cigányokat agyonlövő beszervezett haverok, a pedofilbűncselekményeket elkövetők elítélése ügyében.
Ebben a hatvanpusztai könyvtárban még csak nem is a hazugságok teszik ki a legnagyobb gyűjteményt Orbán közvetlen és politikai családja iratai között. Lenne ott másnak is helye.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.