A kapcsolati, családon belüli erőszak legkevésbé testileg fáj, az átélt trauma az elménken elnyomott cigicsikként viszont évtizedeken át emlékeztet, hogy volt az élet az eset előtt, és van ez a valami utána, ami azonban már nyomokban sem hasonlít életre. Nagyjából így éli meg ezt a legtöbb áldozat, legyen az nő vagy férfi, hiszen a bántalmazás, mint a rák, nem válogat – bár a számok alapján láthatóan priorizál. Nézzük vagy ismételjük át, mit tehetünk, hogy kiszabaduljunk ebből a helyzetből, ami csak akkor nem lehetséges, ha bevesszük a bántalmazóink szövegét, hogy nem az.
Legelső lépésként el kell hinnünk, hogy ez megtörténhet velünk. A kívülállók számára érthetetlennek tűnhet, de a bántalmazás elleni fellépés talán egyik legnehezebb lépése, és akár évek telhetnek el vele, hogy elhiggyük, ez megtörtént velünk.
Lehet, hogy hozzánk sem értek, de ott egy éktelenkedő ökölnyom a falon, egy ripityára tört bútor, egy akaratunk ellenére kulcsra zárt ajtó vagy akár csak egy a szerettünk fogai közt kipréselt „csak próbáld meg még egyszer, és meglátod, mi történik”.
Kulcsfontosságú, hogy bármilyen reakciónk is van vagy volt a történtekre, ne hibáztassuk magunkat érte; nem is kizárólag érzelmi vagy pszichológiai okokból, hanem mert értékes időt veszítünk az önmarcangolással. Halálosan megijedni, minden lélekjelenlétünket elveszíteni, dühbe gurulni, gyerekké zsugorodni vissza, és teljesen lefagyni is normális reakció. Ezek és ennél extrémebb tünetek is megjelenhetnek az „üss vagy fuss” stresszválasz során, ami ha bekapcsolt, az már önmagában egyértelmű jele annak, hogy úgy érezzük, az életünkre törtek. Erre érdemes gondolni, amikor a bántalmazóinkat ösztönösen elkezdenénk kimosdatni, ami pedig szinte elkerülhetetlen. A képtelenséggel megküzdeni kénytelen elme válaszokat keres a történtekre, hogy a rend visszaállításának illúziójával nyugtasson, illetve egy újbóli eset elkerülésének lehetőségével kecsegtessen. De ebben az esetben sajnos még a tulajdon elménkre sem számíthatunk, az ugyanis a pillanatnyi nyugalomért cserébe olyan válaszokkal hiteget, amivel csak elnyújtja a szenvedést, a valóságferdítés változatos formáival. De ezek nem szolgálhatnak valódi magyarázatként. Nem „csak fáradt volt”, nem „csak az ital miatt”, nem „csak most az egyszer” (meg még egyszer) (és még egyszer).
Ezeken a tévképzeteken még tovább torzíthatnak a gyerekkori traumák, amelyek végső esetben azt is képesek elhitetni velünk, hogy megérdemeltük.
És akkor még nem beszéltünk az önáltatás legkegyetlenebb magyarázatáról, miszerint „de hát szeret”. És lehet, hogy tényleg „szeret”. Kérdezzék meg, hogy érez a denevér az áldozata iránt, aminek épp a vérét szívja: hát imádja!
A rettegés nekünk is dolgozhat
A zsibbadtságtól az őrjöngésig tehát minden reakciónk helyénvaló, és hasznunkra válik, ha bizonyítékképpen használjuk fel magunknak a pokoli érzés emlékét, amikor enyhülni látszik a veszély. Márpedig az enyhülni fog, mert az elkövető tesz róla. Manipulációjának, hitegetésének (úgynevezett gázlángozásának) széles eszköztárából mint egy bűvészkalapból húzza elő a szemfényvesztő módszereit. Akár az elbagatellizálást, az áldozathibáztatást, az extrém hízelgést (angolul love bombing) vagy totális megvezetést választja, az elszenvedő valóságát alapjaiban ingatja meg, amivel végül a külvilág után végül saját józan eszétől is elszigeteli őt. És most itt állunk egy traumával, ami a bántalmazó szerint nem úgy volt, amiről a környezet nem szeretne hallani, az állam szerint meg sem történt, és még a saját fejünk is összezavarodottan játssza újra végtelenítve.
Ilyenkor kell szakemberhez fordulni. Ez a mondat sokszor önmagában az áldozatok rémálma, és aki nem élt át bántalmazást, nem tudja, milyen életellenesnek hangzik, hiszen ehhez ki kell adnunk a kontrollt a kezünkből, ami horrort idéző félelmeket generálhat.
Még akkor is, ha a kontroll esetünkben csak annyi, hogy tudjuk, hogy bántani fognak, de azt is, hogy nagyjából hogyan és mennyire. Ellenben ha ez az egész kikerül a rendszerbe, fogalmunk sincs, mire számíthatunk. Ennek a fojtogatóan sötét ködnek az eloszlatásáért érdemes meghallgatnunk, mit mond Százné Orosz Krisztina, a Budapest Főváros XV. Kerületi Önkormányzat Göncz Árpád Szociális Intézmény Család- és Gyermekjóléti Központjának szakmai vezetője. Ennek nyomán látni fogjuk, pontosan mit tehetünk, és annak milyen következményei lehetnek a realitás talaján.
„Fontos elsősorban kijelenteni, hogy a családon belüli erőszak nem magánügy. Az időben (korai szakaszban) történő felismerése pedig rendkívül nehéz feladat. A Család- és Gyermekjóléti Központhoz úgy juthatnak el a családon belüli erőszak áldozatai, hogy bejönnek az intézménybe segítséget kérni a bántalmazó kapcsolatból való szabaduláshoz. Az eddigi tapasztalataim alapján ez legtöbbször abban a stádiumban történik, amikor a bántalmazó már a gyerekekre is kezet emel, pedig valójában már évek óta terrorban tartja a családját. Gyanú esetén megpróbálunk négyszemközt maradni az áldozattal, vagy olyan időpontban keressük fel a családot, amikor úgy sejtjük, hogy a bántalmazó nem tartózkodik otthon. Ha tudunk az áldozattal négyszemközt beszélni, tájékoztatjuk a jogairól és lehetőségeiről, felajánljuk segítségünket a bántalmazás megszüntetése érdekében. Innentől rajta múlik, hogy igénybe veszi-e ezeket. Ugyanakkor tájékoztatjuk, hogy ügyében jelzési kötelezettségünk van. Amennyiben egy látókörünkbe került családban bántalmazás történt, azonnal informáljuk erről a polgármesteri hivatal jegyzői gyámhatóságát. Ha gyermek is él a családban, az illetékes kormányhivatal gyámügyi osztályát is tájékoztatnunk kell.
A bántalmazás a legritkábban kezdődik a fizikai terrorral. Addigra általában az áldozat már minden tekintetben függ a kínzójától. Egzisztenciálisan, szociálisan és legfőképp a közös gyerekek által. Hova is menne az a nő, aki nem fejezhette be a tanulmányait, nincs szakmája, nincs félretett pénze, évek óta nem beszélt a saját családtagjaival, rokonaival, barátai nincsenek? A kapcsolatból született gyermekei ellátásához szükséges anyagi fedezetet nem tudja egyedül biztosítani, saját lakhatás megszerzésére tartalékok hiányában képtelen. És épp a gyerekek miatti teljes kiszolgáltatottsága folytán bizalmatlan a gyermekjóléti ellátórendszerrel szemben.
Töretlenül él az előítélet, hogy mi »intézetbe visszük« a gyerekeket, ha a családban bántalmazás van. Nem eszerint gondolkodunk. Igyekszünk segítségére lenni az áldozatnak, úgy és ahogy neki az a legmegfelelőbb. Ismerjük a bántalmazó kapcsolat dinamikáját, megértjük az áldozat nehézségeit, tudjuk, hogy türelmesnek kell lennünk, nem várhatunk azonnali eredményt.
Igyekszünk a legkisebb beavatkozás elve mentén dolgozni az érintettekkel. És a családból való kiemelés mindig csak a legvégső eszköz lehet. Az ellátórendszer komoly hiányosságokkal küzd. Egyéb eszközök híján valóban előfordul, hogy a bántalmazott szülő mellől ki kell emelnünk a gyerekeket, mivel másképp nem tudjuk őket biztonságba helyezni, de egy elkötelezett, jól képzett szakember mindent elkövet, hogy ez elkerülhető legyen.”
Súlyos helyzetben az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat (OKIT) számát is tárcsázhatjuk (lásd keretes írásunkat), és nem leszünk magunkra hagyva a problémával.
Ha nem szól szám, majd fáj a fejem
Noha a családsegítő a lehetőségein belül aktívan próbál segíteni, vannak olyan területek, ahová nem ér, nem érhet el a keze, hiszen jogszabályok, a rendszerbe ágyazott hibák, gyakorlatba nehezen átültethető törvénykezések és olykor mindent keresztülhúzó „felsőbb utasítások” keretezik. De tudják, kiket nem kötnek ilyen láncok? A civileket.
Az egyenes, családsegítőbe vezető út mellett néhány csalitosabb, meneküléshez épp ezért ideális csapás is kiútként szolgálhat. Ilyenek például a (Billog Angyal-kampánya által is támogatott) NANE és a PATENT Egyesületek, amelyek elsősorban a helyzet tisztánlátása és tanácsadás terén válhatnak hasznunkra. De miközben ezek a források gyakorlati támogatást tudnak nyújtani, az elszenvedett bántalmazás lelki, gyógyulásra váró részét sem hagyhatjuk figyelmen kívül, erre a célra pedig ott vannak a különböző női körök, élőben vagy akár a online csoportokban is.
Persze mondhatjuk, hogy „ugyan mit tudna segíteni egy csapat, maga is bántalmazott nő?”, de amíg nem próbáltuk, nem is sejtjük, mekkora ereje van annak, ha valahol megértenek, és átérzik a helyzetünket.
Az a rengeteg bizonytalanság, kétely, amit a környezet és elsősorban a bántalmazó plántál belénk, képes félelemből erővé szilárdulni csupán a bizonyosságtól.
Áldozatként nem szabad elfelejtenünk, hogy bár egy a normalitástól egyre távolodó, lakatlan szigeten érezzük magunkat, nem vagyunk egyedül. Olyannyira, hogy Magyarországon rákos megbetegedésből, cukorbetegségből vagy agyvérzésből is kevesebbet „diagnosztizálnak” évente, mint ahányan bántalmazó kapcsolatban élnek. Sőt, ezekből összesen is kevesebb van! A HVG 2023-as cikke szerint 226 ezernél is több nő él fizikai bántalmazásban – akiről tudunk! Már persze olyan civil szervezetek elemzéseiből, mint a NANE, mert a KSH bántalmazások miatt indult nyomozások statisztikái szerint jelenleg ez a szám 833. A két adat közti különbség számban is mérhetővé teszi az elszenvedők rendszertől való félelmét. Viszont egy olyan országban, ahol az „amíg vér nem folyik” elve érvényesül, ahol a miniszterelnök nem foglalkozik nőügyekkel, és ahol a saját bevallása szerint bántalmazott volt igazságügyi miniszter(nő) is politikai hisztinek nevezi az isztambuli egyezményt, ott a megtartani képtelen nemzeti szociális színtér helyett hatványozott felelősség hárul a társadalomra.
Egy közösségben az életterünk olyan emberek által korlátozódik, akik nem hajlandók tiszteletben tartani az együttélés alapszabályait (szélsőséges, de szemléletes példa erre, hogy elég egyetlen odakint kószáló sorozatgyilkos, hogy egy egész város hónapokra bezárkózzon az otthonába). Ha a mi felségterületünket nem is érinti az elnyomás, de megállítani azokat a bántalmazókat, akik épp nem a mi békénkre törnek, éppolyan fontos intézkedés, mint pénzzel, hadi vagy egyéb segítséggel támogatni egy országot, amelyik egy diktatúra ellen harcol. Ezek az áldozatok ugyanis határ országként a saját testi lelki épségükkel keretezik az elnyomás terjeszkedését. Épp ezért a környezet részéről az a minimum, hogy lélekjelenlétével támogatja az elszenvedőt: az abúzus kínai falát kell állnunk – amennyiünket közvetve érint a dolog, hosszra meg is lennénk…
Közösségi önvédelem
Ha önzetlenségből, magunktól nem is állnánk ki az áldozatokért, fogjuk fel nagyobb léptékű önvédelemként. De mit tehetnénk? – merül fel a kérdés, jogosan. Ugyan mit tehetne egy távoli barátnő, egy szomszéd vagy egy maga is érintett rokon? Először is a fenti felületekhez nemcsak elszenvedőként, de hozzátartozóként, észlelőként is fordulhatunk. Viszont egy fegyver, amit mi és csakis mi, a környezet tudunk kicsavarni az elkövető kezéből, ez pedig a tabusítás.
Az áldozat gyötrelmeinek jó részét az okozza, hogy a bántalmazó, mint az oroszlán a sérült prédát, leválasztja a tömegről. Mi pedig minden alkalommal a kezére játszunk, amikor hagyjuk ezt megtörténni azzal, hogy elfordítjuk a fejünket, nem akarunk beszélni róla, vagy „az ő dolguk!”-at kiáltunk.
Szerencsére ebben mára már egészen nagy fejlődést értünk el, a bántalmazás témaköre sokkal kevésbé tabutéma ma, mint volt mondjuk 30 éve, hamarabb felismerjük, és fel is lépünk ellene, különösen a fiatalabb generációk. Ezt a törekvést kell kiterjeszteni és egyértelműsíteni, hogy nem félünk észrevenni és jelezni, ha problémát látunk akár a saját, akár más életében. Ahogy a szakember is hangsúlyozta: bárki tehet bejelentést, a jelzéseket pedig zártan kezelik, ami annyit jelent, hogy a jelzést tevő személy vagy intézmény beazonosítására alkalmas adatokat nem adják ki, csak az ügyben hivatalos eljárást lefolytató hatóságoknak, amennyiben azt kérik.
„Mi nem egy politikai oldal, hanem a józan ész mellett és a gyűlölet ellen állunk ki”Merjünk tehát lépni, akkor is, mert persze lehet, hogy minket nem bántalmaznak, és velünk sosem történne ilyen, de tudják, ki mondta még ugyanezt? Minden egyes áldozat.
Amennyiben ön, illetve valaki a környezetéből kapcsolati erőszak áldozatává vált, segítségre szorul, hívja az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatot a 06-80/20-55-20-as számon, vagy keresse fel személyesen a területi család- és gyermekjóléti központot, illetve kríziskezelő ambulanciát.
