A vers a török és német megszállók által elkergetett magyarok Istenének hiányáról szól, aki emiatt már nem nyújthatja a nép fölé védő karját annak balsorsában. Ez a vers ugrott be a gimnáziumi első osztály magyaróráinak egyikéről, amikor a közösségi média egyik platformján olvastam egy ismerősöm posztját a Gellérthegy százhuszonnyolc egészséges, életerős fájának-bokrának a kivágásáról. Egy Garancsihoz köthető, százlakásos, luxustársasház felépítésének az útjában vannak, és talán Újbuda utolsó egybefüggő zöldterülete, lélegző oázisa tűnik el velük. A lakók természetesen tiltakoznak ellene, de jól tudjuk, mit érnek el vele. Semmit.
Letarolják a területet, mint tették ezt a Józsefvárosban, az Orczy kertben is, ahol négyszáz fát vágtak ki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) építésekor. A campuson legújabban egy többszárnyas, sokemeletes épületegyüttest húznak fel a lovarda mellé, a volt Minőségi Cipőgyár helyére. Tavaly ősszel kezdték, jövő tavaszra már be is fejezik. Igyekezniük kell, mint minden einstandolt területen folyó építkezéssel, mert április 12-én voksolás lesz. Nem hiszem, hogy alapjaiban bármi is változna ezen a fronton, ha más kormányozza majd az országot, de mit lehet tudni alapon, nem árt az óvatosság a mostani építkező részéről. Tavalyi kormánydöntés – Ferencz Orsolya, űrkutatásért felelős miniszteri biztos előterjesztésére –, aminek érvénye mostanában lép hatályba, hogy a NKE új tanárképző kara építése miatt a Diószegi Sámuel utca 18-28, emellett a Dugonics-Korányi Sándor és Sárkány utca által határolt területen lévő kétszáz bérlakásban élő, nagyjából ötszáz lakót a semmibe küldték a projekt létrejöttének érdekében. A kerületi polgármester ígéretet tett a lakók lakhatásának megoldására, súlyos anyagi terhet róva ezzel a pénzügyileg amúgy is kivéreztetett, önkormányzati kasszára.
A Svábhegyen is óriási a felfordulás. Minden terület, épület, ami az egykori gyermekszanatóriumhoz tartozott, kormányközeli cégek birtokába került.
Van, amit hagynak amortizálódni – olcsóbban jutnak hozzá – és van, ahol sebtiben húznak fel szállodát, lakóparkot. Nem csak egy pasa van a vidéken, nemcsak egy pasaparkra van szükség – lehet az elmélet a gyakorlat mögött.
A budai Várnegyedben az új, historizáló betonmonstrumok rémítik el az ott élőket, vagy egykori lakókat, de a frissiben beköltözött gyüttmenteket ez nem zavarja, sőt, de hát nem mindenki tanulhat művészettörténetet. Ja, hogy már senki sem, oppardon! Tehát már nemigen fog feltűnni az anakronizmus, ami a vasbetonból felhúzott, régieskedő épületeket jellemzi majd a későgótikus, barokk, klasszicista és reneszánsz, autentikus eklektikát felvonultató városrészen, ami Budapest éke volt egykor.
Bár… minden csak megszokás kérdése, ötven év múlva már csak az építészek, és a kihalófélben lévő művészettörténészek fognak efelett sopánkodni.
Példának ott van a Hess András téren álló Hilton, amelynek a hetvenes években képviselt építészeti stílusa remekül összenőtt a körötte álló lakóházak arculatával. Amikor a szálló felépült, széles körű szakmai és társadalmi vita zajlott, szabad-e egy teljesen más stílusú épületet beemelni a majd’ ezeréves várkerület közepére, de a megszokás meghozta gyümölcsét, az elfogadást. A most épülő, kritizált betonszörnyek sorsa is ez lesz, fél évszázad múlva nem fognak kitűnni a többi épület közül, jelesül azért, mert az állagmegóvás, felújítás nem a magyar politikusok első gondolata, ezért a jelenleg közvetve ugyan, de általuk birtokolt építőipar vezető ágazatáé sem.
Sokat sétálok a városban, békávézom, tehát látom a változásokat, és azt tapasztalom, hogy szinte minden gyerekkori, budapesti énemlék, ami ezer és ezer idegszállal idekötött, kezd eltűnni, megváltozni – és ez siralmas számomra. Meg kellett válnom kedvenc fagyizómtól, például a Ruszwurmtól – ami politikai csatározás áldozata lett, legutóbbi tulajdonosával együtt –, a boltjaimtól, mint Corvin-, Lottó- vagy Úttörő Áruház –, a kávézómtól – jelesül a New Yorktól, ahová lélegzet-visszafojtva léptem be és bámultam megkopott báját, odaképzelve az általam rajongott, a mélyvízben, de főleg a karzaton ülő írókat, költőket, publicistákat –, és megannyi éttermemtől, mozimtól, kirándulóhelyemtől.
Kivágják, lerombolják, átépítik, de leginkább csak puccba vágják.
Nem vagyok újítás-, pláne felújításellenes, nem gondolom, hogy egy avatag, építészeti mauzóleum a jó város ismérve, sőt kívánatosnak tartom a folyamatos megújulást, ami a műemlékvédelemmel kart karba öltve definiálja újra a városok, települések jelenét, teszi biztonságossá, barátságossá és élhetővé a jövőjét. Ami engedi az ott lakókat élni, ám az arra haladók szépérzékére is pozitívan hat, ha nem is tudatosan észrevéve a változásokat, inkább a mindennapi jóllét mentális szintjén érzékelhetően. Értékelve a múltat, ígéretként megjelenítve a jövendőt.
A fent megidézett Bornemisza minden strófáját ezzel a sóhajtással zárja: „Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!” Kicsinykét megkésett, historizálgató válaszom: Kegyelmös Péteröm! Ne reménykedj! Akárhol is vagy, emiatt ne gyere haza! Nem mondom, hogy soha, de hogy mostanában nem leszön Budavárban lakhatásod, az biztos! Buda fura ura tégöd oda bé nem engödne. Várj rá még nyugalomban párszáz évet, ha már eddig kibírtad – bár ismerve a magyar, hm, virtust? mentalitást? – akkor sem! Hódolattal munkásságod előtt, egy XXI. századi tudósító kollégád.
