A vers a török és német megszállók által elkergetett magyarok Istenének hiányáról szól, aki emiatt már nem nyújthatja a nép fölé védő karját annak balsorsában. Ez a vers ugrott be a gimnáziumi első osztály magyaróráinak egyikéről, amikor a közösségi média egyik platformján olvastam egy ismerősöm posztját a Gellérthegy százhuszonnyolc egészséges, életerős fájának-bokrának a kivágásáról. Egy Garancsihoz köthető, százlakásos, luxustársasház felépítésének az útjában vannak, és talán Újbuda utolsó egybefüggő zöldterülete, lélegző oázisa tűnik el velük. A lakók természetesen tiltakoznak ellene, de jól tudjuk, mit érnek el vele. Semmit.
Letarolják a területet, mint tették ezt a Józsefvárosban, az Orczy kertben is, ahol négyszáz fát vágtak ki a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) építésekor. A campuson legújabban egy többszárnyas, sokemeletes épületegyüttest húznak fel a lovarda mellé, a volt Minőségi Cipőgyár helyére. Tavaly ősszel kezdték, jövő tavaszra már be is fejezik. Igyekezniük kell, mint minden einstandolt területen folyó építkezéssel, mert április 12-én voksolás lesz. Nem hiszem, hogy alapjaiban bármi is változna ezen a fronton, ha más kormányozza majd az országot, de mit lehet tudni alapon, nem árt az óvatosság a mostani építkező részéről. Tavalyi kormánydöntés – Ferencz Orsolya, űrkutatásért felelős miniszteri biztos előterjesztésére –, aminek érvénye mostanában lép hatályba, hogy a NKE új tanárképző kara építése miatt a Diószegi Sámuel utca 18-28, emellett a Dugonics-Korányi Sándor és Sárkány utca által határolt területen lévő kétszáz bérlakásban élő, nagyjából ötszáz lakót a semmibe küldték a projekt létrejöttének érdekében. A kerületi polgármester ígéretet tett a lakók lakhatásának megoldására, súlyos anyagi terhet róva ezzel a pénzügyileg amúgy is kivéreztetett, önkormányzati kasszára.
A Svábhegyen is óriási a felfordulás. Minden terület, épület, ami az egykori gyermekszanatóriumhoz tartozott, kormányközeli cégek birtokába került.
Van, amit hagynak amortizálódni – olcsóbban jutnak hozzá – és van, ahol sebtiben húznak fel szállodát, lakóparkot. Nem csak egy pasa van a vidéken, nemcsak egy pasaparkra van szükség – lehet az elmélet a gyakorlat mögött.
A budai Várnegyedben az új, historizáló betonmonstrumok rémítik el az ott élőket, vagy egykori lakókat, de a frissiben beköltözött gyüttmenteket ez nem zavarja, sőt, de hát nem mindenki tanulhat művészettörténetet. Ja, hogy már senki sem, oppardon! Tehát már nemigen fog feltűnni az anakronizmus, ami a vasbetonból felhúzott, régieskedő épületeket jellemzi majd a későgótikus, barokk, klasszicista és reneszánsz, autentikus eklektikát felvonultató városrészen, ami Budapest éke volt egykor.
