Március eleje óta, amikor Varga Mihály elhagyta az azóta már a Nemzetgazdasági Minisztérium részét képező pénzügyi tárca vezetői posztját, s elnökként elkezdte hatéves mandátumát a Magyar Nemzeti Bank élén, látványos fordulatok történtek. A több mint gyanús jegybanki alapítványok szőtte háló felgombolyítása állítólag megkezdődött; az optimistább pénzügyi szakemberek, többoldalú politikai támogatást is magukénak tudva még mindig abban reménykednek, hogy bíróság elé kerülnek, akiket felelősség terhel azért, hogy – Kósa Lajos immáron klasszikussá vált kijelentésével összhangban – a közpénz elvesztette közpénz jellegét.
Öt éve az MNB még álságos módon így védte a mundér becsületét: „A Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány, valamint a tulajdonában lévő gazdasági társaságok továbbra is önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezetek, amelyek függetlenek az alapítótól és ennek megfelelően az üzleti döntéseiket is az MNB-től teljesen független tisztségviselőik hozzák. (...) Az MNB minden sikeres vállalatot támogat, ami a magyar gazdaság és így a magyar közjó fejlődését szolgálja. Minden ezzel ellentétes vélekedés piaci spekuláció, ami alkalmas felesleges hangulatkeltésre és mások félrevezetésére.” Azóta is rejtély, hogy a tetemes vagyonvesztést is túlélő alapítványi százmilliárdokból pontosan mekkora összeg lelhető még fel a különböző rejtőzködő pénzügyi konstrukciókban, s ezekből visszaszedhető-e valamennyi, amellyel majd a költségvetés élhet, valóban a közjót szolgálva.
Varga Mihály jegybankelnöki regnálásának fél esztendeje alatt látványos, sőt, felettébb örvendetes fordulatot vett a forint árfolyama is a vezető devizákhoz képest; az euróhoz viszonyítva a magyar fizetőeszköz árfolyama 13, az amerikai dollárral összevetve pedig 55 forinttal erősödött. Hasonló mértékű pozitív változásra ilyen rövid idő alatt eddig még nem volt példa. Mindez azért is figyelemre méltó, mert a forint árfolyamát, amióta csak a nemzetközi devizapiacokon kereskednek vele, mindig az jellemezte, hogy a negatív híreket általában túlreagálta, míg a kedvezőkön egy darabig „elgondolkodott”, mielőtt reflektált volna a politika impulzusaira és a piaci folyamatokra. A jelenlegi 390 forint körül stabilizálódott euró-, és a 330 forintos dollár-árfolyam cáfolja Matolcsy György nemzetgazdasági miniszterként, majd MNB-elnökként hosszú évekig hangoztatott érveit: a gyenge forint a gazdaság növekedésének egyik motorja.
Nem is kérdés, hogy az erre az évre várható halovány, 0,6 százalékos GDP-növekedés csekély volta korántsem a forint izmosodásának köszönhető. A magyar fizetőeszköz erejének támaszát természetesen – a lakossági fogyasztást kivéve – nem a minden ízében gyenge gazdasági teljesítmény adja. Hiszen a pénzügyi stabilitásnak kedvező elkötelezettséget tükröző jegybanki alapkamatunk mértéke és a vezető devizák kamatrátájának különbsége akkora, hogy a befektetőknek érdemes a forint mellett spekulálniuk. A kérdés nem csekély: vajon a lendület meddig képes még kitartani?