Ha már ott tartana a szociálpszichológia és a politikatudomány interdiszciplinárisan, hogy csak na, akkor a Fidesz-KDNP bízvást egy nagy és fedett stadionba fárasztaná a szavazóit a következő fél évre, nehogy elkezdjék magukat zavartatni a tényektől. Más se hiányozna, minthogy a propagandába belepistult hívek ráébredjenek: az elmúlt másfél évtizedben nem Soros, nem Gyurcsány, nem Weber, és nem Magyar kormányzott egy meleg migránskabinetben, hanem Orbánék egy fehér heteró maszkulinban. Teljhatalommal. Döntéseik nyoma ott van az árszínvonalon, a közpénzek hűlt helyén, a legatyásodó közszolgáltatásokon, az ország csúfos nemzetközi megítélésén, az alamizsnával etetett aktív és a torokra menő nyugalmazott bázison.
Ne szólj szád, nem fáj fejem! – ez Orbán valóság- és médiapolitikai egyszeregye.
Tizenöt éve a csapból is a kormányzás szemérmetlen dicsérete, az alkalmatlanság és az urizálás mosdatása, az ellenfél eláztatása folyik, miközben már egy kanál vízben is örömest megfojtanák a szabad nyilvánosság maradékát. Ez lett volna a tavaszi nagytakarítás, ami bátorság (és értelem) hiányában elmaradt, de a tavaszi nagytakarodás még esélyes. Addig is a Fidesz-tagokat vérfarkasító DPK-gyűlésen memorizálták a híveknek, hogy mely médiumok (köztük a Népszava) veszélyesek a kormány hatalmára – provokáló kérdésekkel és kéretlen kritikákkal. Ami a demokratikus médiának lételeme, nem úgy, mint hatvanpusztai parasztnak a sztékelőkészítő és a kétmilliós vintage kád. Igaza volt a Mediaworks-vezérnek, jó tollú újságírók a kormányfüggetlen oldalon vannak, és az olvasók is ezt mondják: a legtöbb adófelajánlást valódi médiumok kapták. A szuverenista maszlagra allergiás, ám a valóságra fogékony médiafogyasztás a rendszerváltás ígérete. Ami után a magyarok ismét rendeltetésszerűen használják végre a kanalat is.