Ami a Sorsok Házával történik, az nem egy épülettel történik. Nem is egy emlékközpont tervével, nem egy majdani kiállítással. Velünk történik. A Sorsok Háza, az a nagybetűs, egyben a mi kisbetűs sorsunk háza is. Azt mutatja, nincs az az abszurditás, ízléstelenség, önkényes döntés, amit ne lehetne velünk is megtenni. Példája annak, hogy itt semmi sem arról szól, ami. Hogy mindent aktuális hatalmi szempontok döntenek el – a Fidesz kicsinyes személyi rivalizálásai, anyagi- és presztízsérdekek, fejsimogatások és orra koppintások szándéka, a rendszer kozmetikázása, a közvagyon kapuzárás előtti lenyúlása –, s mindez persze zengzetes frázisok mögé bújtatva.
Különösen visszataszító, ha ez legnagyobb történelmi tragédiáink egyike, a holokauszt kapcsán történik. Még inkább az, ha a gyermekáldozatok emléke mögé bújnak, hiszen eredetileg a rájuk való emlékezés lett volna a józsefvárosi pályaudvarnál épült Sorsok Háza funkciója. De most hagyjuk is, mit képes ez a hatalom gyermekügyben csinálni. Élőkkel is, holtakkal is. Most éppen a „történelmi gyermekvédelem”, a mártírrá tett gyerekeknek járó közös gyász, nem múló bánat, fokozott érzékenység és méltó tapintat normáit szegi meg. Emlékük körül lábujjhegyen illik járni, nem a hatalom csizmáival dübörögve, szotyolát rágva, haverokat kínálgatva. Ilyenkor nem egy focimeccs lelátóján vagyunk, urak!
A Sorsok Házát a Deutsch Tamás elnökölte MTK, tehát egy sportegyesület kapja meg. Már eddigi történetét is, amelyet a Népszava részletesen ismertetett, a piti politikai manipulációk tették cikkcakkossá. Első felelőse nem az ötletadó történész (Szita Szabolcs), hanem Schmidt Mária lett, nála látták biztosítottnak a magyar állami felelősség ahhoz hasonló elmosását, amelyet a Szabadság téri emlékműnél is láthattunk. De túl nagy lett a botrány, a zsidó szervezetek tiltakoztak, Izraelben se nézték jó szemmel, ezért Lázár „rendcsináló” kísérletének kudarca után megkapta Köves Slomó egyháza, ezzel is a rendszer egyházpolitikájának protekcionizmusát szolgálva. Aztán a kormánynak egyre kevésbé volt fontos a dolog, a nagy spórolás idején kihúzták az állami beruházások közül, visszavették Köveséktől is.
Az új törvényjavaslat és a tájékoztatók szerint a jelenlegi cél az MTK „sporttal, közművelődéssel, közneveléssel kapcsolatos közfeladatai ellátásának valamint az aktív kikapcsolódás lehetőségeit ötvöző közösségi tér megteremtésének segítése”. Lesz itt kávézó, kóser piac, vendéglők, park, MTK-múzeum (ami természetesen érdekes lehet, de nem feltétlenül itt) és azért az eredeti funkció maradványaiból holokauszt-kiállítás is. Mindenesetre érdekes ötlet „kikapcsolódásnak” felfogni a megtekintését, esetleg egy jó kis piacozással párosítva.
Anyagi szempontból az történik, hogy a közvagyon egy újabb részét (maga az épület 7,2 milliárdért épült, most megkapják a környező területeket is) adják ingyen a bizalmasuk által vezetett sportklubnak. Hasonlót már láttunk, a kastélyprogramtól a belvárosi paloták elkótyavetyéléséig. De itt nemcsak a pénzben mérhető közvagyont, hanem történelmi-szellemi köztulajdonunk részét is roncsolják.
A törvény indoklása a holokauszt (éppen elmúló) 80. évfordulójára hivatkozik. Most, utólag jutott eszükbe a „méltó” emlékezés? Kit néznek már megint hülyének? Esetleg nem is ez tette időszerűvé az átjátszást, hanem az, hogy a választás előtt a Fidesz még kistafírozná bizalmasait és a hozzájuk tartozó intézményeket, az állami vagyon minél nagyobb részét – szellemit és anyagit egyaránt – kivonná egy új kormány ellenőrzése alól? Láttuk a példát az állami egyetemek alapítványosításánál, az MCC feltőkésítésénél, a több évtizedes koncesszióknál. Működik egy másik kormányzati rutin is: sportpolitika mindenek felett és minden más pótlására. A társadalmi szolidaritás helyett a sport biztosítja a nemzeti összetartás illúzióját. Megszoktuk: kórház helyett stadion, oktatás helyett futballakadémia, közteherviselés és közfinanszírozás helyett a kormányzati kegyek megvásárlása a sportegyesületeknek ajánlott vállalati adórésszel. Hát miért ne vállalná át a sport a történelmi emlékezetet is?
Hozzáteszem: a tervben az egyetlen jó a figyelemfelhívás az MTK nem akármilyen múltjára és az intézmény névadójának szánt Brüll Alfréd kiváló sportmecénásra.
A törvény indoklása is mögéjük bújuk, mondván: az MTK „a magyarországi zsidó közösséghez folyamatosan és ezer szállal kötődő sportklub”. Náluk tehát jó helye van az ügynek, az állam moshatja kezeit. De az érvelés mögött megbúvó szemlélet ordítóan hibás. Noha közvetlenül a zsidóság szörnyű szenvedése, de a magyarországi holokauszt nem „csak” zsidó gyász, nem osztható le „zsidó ügyként”. A teljes magyar nemzet tragédiája, kegyetlen öncsonkítása. Amelyben az akkori magyar kormánynak és hatalmi szervezeteinek múlhatatlan felelőssége van. Az emlékezés méltó módjában megkerülhetetlen a zsidó szervezetek (és nemcsak egyházak) véleménye és közreműködése, de ez nem a zsidó közösségek „reszortfeladata”. Hanem mindenkié, különösen az elvileg mindnyájunkat képviselő államszervezeté.
Nem lehet „leosztani”.