Ed Sullivannel elfogult vagyok. Nem csupán azért, mert 73 olyan előadó lépett fel nála, aki utóbb bekerült a Rock and Roll Hírességek Csarnokába, és 69 listavezető szám hangzott fel adásaiban. Hanem azért, mert sportriporterként dolgozott a New York Evening Mailnél, majd a Chicago Tribune-nél; aztán 1927-ben sportrovatvezető lett a New York Evening Graphicnál, ahol később átvezényelték a Broadway-rovathoz.
Ezzel kezdődött varietés karrierje.
A CBS televízió felkérésére 1948. június 20-án vezette először a Toast of the Townt, s már akkor is súlyos kritikákat kapott. Akkor is, mert 1955-ben a Time magazin azt írta róla: „Úgy mozog, akár egy alvajáró; mosolya olyan, mint egy citromot szopogató emberé.”
Ehhez képest 1045 órányi műsorát archiválták, az összes adás végignézése 43 napba telne. Sikerét unokája, Margo Precht Speciale – a Sullivanről szóló, Sunday Best című dokumentumfilm producere – azzal magyarázta: „Egész Amerika kulturális kurátora volt évtizedeken át. S tökéletlensége miatt az emberek tudtak vele azonosulni. Úgy tekintettek rá, mintha a nagybátyjuk vagy a szomszédjuk lenne.”
Azért Sunday Best a cím, mert a műsorokat vasárnap esténként nyolc órától sugározták (1948-tól 1965-ig fekete-fehérben, aztán az 1971. március 28-án tartott záróráig színesben). A fekete már az Ed Sullivan Show kezdetén úgy is láthatóvá vált, hogy az első adásban megjelent Pearl Bailey, a másodikban Nat King Cole, majd jött Bo Diddley, LaVerne Baker, Louis Armstrong, Harry Belafonte és a Platters. Sullivan gyakran úgy működött, akár egy polgárjogi harcos (anélkül, hogy ezt hangoztatta volna); egyrészt az igazságérzete miatt, másrészt, mert felismerte, a feketék zenéje magával ragadja a fehéreket is.
Revelációt keltett a gyerek Stevie Wonder, a Jackson 5, Jackie Wilson vagy Smokie Robinson és a Miracles meghívásával, és hagyományt teremtett a Supremes sorozatos vendégül látásával.
A sors keserű fintora, hogy a legnagyobb érdeklődést kiváltó adások egyikét nem Ed Sullivan vezette, mert Elvis Presley 60 millió nézőt vonzó első fellépése (1956. szeptember 9.) idején a műsorvezető kórházban feküdt, miután súlyos autóbalesetet szenvedett a connecticuti Southburyben. A Beatles 73 millió amerikait a képernyő elé ültető első megjelenése alkalmával viszont már maga Sullivan konferálta be a mesés liverpooli négyest 1964. február 9-én.
A széria hatására jellemző, 2020-ban közzétettek egy listát, hogy a Sullivan Show mely produkcióit nézték meg a legtöbben a YouTube-on. A modern idők Top Tenje: 1. Neil Diamond Sweet Caroline (1969. november 30.); 2. Elvis Hound Dogja (1956. november 28.); 3. a Jackson 5 egyvelege (1969. december 14.); 4. Elvis Don’t Be Cruel (1957. január 6.); 5. a Jackson 5 I Want You Backje (1969. december 14.); 6. Tom Jones It’s Not Unusual (1968. április 21.); 7. Elvis másik Don’t Be Cruelja (1956. szeptember 9.); 8. a Mamas and Papas California Dreamin’-je (1967. szeptember 24.); 9. Buddy Holly és a Crickets Peggy Sue-ja (1957. december 1.); 10. Elvis Love Me Tender (1956. október 28.).
S akkor még nem szóltunk az Animalsről, a Beach Boysról, James Brownról, a Byrdsről, Ray Charlesról, Chubby Checkerről, Sam Cooke-ról, a Creedence Clearwater Revivalről, a Doorsról, Fats Dominóról, az Everly Brothersről, Marvin Gaye-ről, Bill Haleyről, Janis Joplinról, B. B. Kingről, a Rolling Stonesról, a Simon és Garfunkel vagy az Ike és Tina Turner duóról, hogy reggelig ne soroljuk tovább.
Sullivan 1974-ben, hetvenhárom évesen halt meg. Ötven esztendővel többet élt, mint első menyasszonya, Sybil Bauer, aki az 1924-es olimpián világcsúccsal győzött a 100 méteres hátúszásban, és összesen 23 világrekordot állított fel.
A különbség fél évszázadnyi, mégis van egyezés: mindkettejüket a rák vitte el.
