„Sok elem felfedezhető az 1930-as évekből abban, ami ma Európában megjelenik”

A média vagy a filmművészet az erősebb? A kettő együtt – véli Erik Poppe norvég filmrendező, aki az Európai Mozi Nagykövete díját vehette át a 21. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon. Új filmjében a nácikollaboráns diktátort, Vidkun Quislinget mutatja be. Exkluzív interjú.

Tíz évig újságíróként dolgozott, majd egy sérülés miatt feladta. Bánja?

Ez egy jó kérdés, mert tíz évig ugyan újságíróként dolgoztam, de soha nem volt tervem, hogy az legyek, inkább történetmesélő és író voltam akkoriban. És amikor az egyetemen tanultam, egy oslói újságban kaptam egy állást, ahol fotózással foglalkoztam, mert azt mondták, hogy meg kell tanulnom fotózni azokhoz a jellegű cikkekhez, amelyeket az újságban írtam. Ezáltal hirtelen beleszerettem a fotózásba, mert ez volt Norvégia legnagyobb újságja, és a legkiválóbb sajtófotósok tanítottak meg a szakmára. Nagy hatással volt rám W. Eugene Smith, akinek a könyvei és a fotográfiái megtanították nekem, hogy milyen hatalmas erő egyetlen képpel ilyen gazdag történetet elmesélni.

Mindemellett megmaradt írónak.

Pontosan, mai napig szeretem az irodalmat és a szavakkal való történetmesélést – ez mindennek az alapja. Mindemellett úgy éreztem, hogy elragadott a vágy, hogy többet tanuljak a fotózásról. Így is tettem. Ez oda vezetett, hogy fotósként kaptam inkább a megbízásokat, és emellett történeteket is írhattam. Így kombináltam a két dolgot. Végül a Reutersnél kötöttem ki, de alapvetően csaknem egy évtizeden át mindenhol vállaltam megbízásokat és a konfliktusövezetekre koncentráltam. A külpolitika érdekelt, és úgy éreztem, hogy ez egy ajándék. Még akkor is, ha visszatekintve, azoknak az epizódoknak, történeteknek, helyeknek a fényében, ahová küldtek, néha nehéz vagy bonyolult is volt számomra humanistaként, emberként, rájönni, hogy az emberek hogyan élnek, miként hat rájuk a háború. Igazán szemfelnyitó élmény volt. Őszintén szólva, nem változtatnék meg semmit azokból az évekből. Végül azonban több hónapra kórházba kerültem. Itt valójában lehetőséget kaptam arra, hogy elkezdek tervezni, mi lehet a következő lépés számomra, mert rájöttem, ahhoz, hogy olyan jó legyek, amilyennek lennem kell az újságírás területén, a konfliktusok tudósításakor, a kockázat félévente egyre nagyobb lett. A terroristák elkezdtek újságírókat és fotósokat elrabolni.

Nem lehetett könnyű döntés.

Végül ez lett a módszerem arra, hogy megbirkózzak az életemmel, a magánéletemmel, az otthon élő családommal, a külföldön felmerülő bonyodalmakkal és azokkal az emberekkel, akik nagyon-nagyon aggódtak értem. Így elkezdtem tervezni, hogy visszatérek a tanulmányaimhoz, és mivel annyira szerettem a képeket, úgy döntöttem, hogy képeken keresztül fogok történeteket mesélni. Újra akartam kezdeni, és ez arra a felismerésre vezetett, hogy a filmek és a mozi, valamint a saját vágyaim, ötleteim és kíváncsiságom alapján történeteket mesélni olyan témákról, amelyekbe elmélyülni szeretnék, lehetséges lenne, ha filmrendező lennék. De persze, tudtam, mindenki filmrendező akar lenni...

Hogyan sikerült végül a váltás?

Felvettem a kapcsolatot skandináv filmkészítőkkel, és megkérdeztem őket, mit tanácsolnának. Fiatal voltam, de néhány év alatt olyan híres lettem háborús tudósítóként, hogy az emberek tiszteltek, amikor megjelentem és tanácsot kértem tőlük. Így legalább megismerkedtem emberekkel. Szakítottak rám egy kis időt, és azt tanácsolták, jelentkezzek filmiskolákba. Így is tettem. Szerencsém volt, mert felvettek Svédországba filmrendező szakra - Norvégiában akkoriban még nem volt filmiskola. Ez volt a következő fejezet kezdete az életemben, ami  majdnem harmincöt évnyi filmkészítés lett.

Melyik az erősebb médium: a sajtó vagy a film?

A kettőnek a kombinációja. Mert mit hoztam magammal az újságírói korszakomból? És azt kell mondanom, hogy a témákba való elmélyülés, a kutatás iránti tisztelet, az emberekkel való valódi találkozás és az a törekvés, hogy a történetet a lehető leghitelesebben és legőszintébben meséljem el, szemben néhány hollywoodi projekttel, amelyek, tudják, fiktívek, és nem is bánom őket. Imádom a szórakoztató hollywoodi filmeket. Erről nincs kétségem. De az én történeteim inkább a filozófiai nézőpontomon, az érdeklődésemen, a kíváncsiságomon alapulnak. És amit keresek, az olyan, mert vannak történeteim, de azt keresem, hogyan lehetne azokat a lehető legőszintébben elmesélni. Manapság, mióta elkezdtem fikciós filmeket készíteni, közben dokumentumfilmeket is készítek. De most is forgatok, miközben egy film, egy mozi pénzügyi megoldására várok. Mivel a következő projektemen dolgozom, miután azt előkészítettem, még mindig van időm kimenni és konfliktusokról tudósítani. Tehát az elmúlt húsz évben két meghatározott területre jártam vissza a világban, Kelet-Kongóra és az afgán-pakisztáni határra. Mert abban az évben, amikor a nemzetközi erők tartották Afganisztánt, egyetlen újságíró sem tudósított Afganisztán keleti részéről, ahol valójában rettenetes helyzet uralkodott. Szóval odamentem, és amíg ott voltam, kis riportokat készítettem a BBC-nek és a skandináv műsorszolgáltatóknak, öt-hat-hét perces riportok formájában. Visszatértem az újságíráshoz, és pénzt kerestem. Kelet-Kongó meg azért fontos, mert egyszerűen itt zajlott a világ legnagyobb belföldi konfliktusa. Amikor Ukrajnáról és Közel-Keletről beszélünk, hogy minden nagyon nehéz és szörnyű, mégis, Kelet-Kongó egyszerűen kiesik az emberek tudatából. Sajnos még mindig van lehetőségem arra, hogy a dokumentumfilmesként megszerzett régi történetmesélői képességeimet valamilyen formában életben tartsam a játékfilmek mellett.

Gondolom az is kellemetlen meglepetés volt, amikor Anders Behring Breivik mészárlása elvitte a terrorizmust a norvég békébe.

Természetesen, a barátaim és a családom, mint mindenki más, nagyon-nagyon meglepődtünk. De őszintén szólva, láttam, hogy vannak társadalmi mozgások. Láttam kis csoportokat, amelyek valamilyen formában megtelepedtek a jobboldali szélsőségességben. És mint mindig, nem a csoportokat kell figyelni, mert az egyedülálló szereplőkkel van nehéz dolgunk – itt hibázott mindenki. Szóval, nem számítottam rá, hogy ez megtörténik. Beszédes, hogy amikor a merényletek megtörténtek, a hír dél körül jelent meg és mindenki azt hitte, hogy iszlamisták támadtak. Még a média is elkezdte terjeszteni ezt. Én pedig csak éreztem, hogy bármi is legyen az oka, ez nem lehet igaz. Ők soha nem tennének ilyet. Soha nem támadnák meg a Munkáspártot. Néhány órával később mindannyian rájöttünk, hogy Breivik volt az, egy fehér bőrű norvég állampolgár. Később az éjszaka folyamán mindannyian megtudtuk, hogy szélsőjobboldali szélsőséges volt. Elképesztő, hogy egy olyan átlátható társadalomban, mint Norvégia, valaki képes volt végrehajtani a második világháború óta a legnagyobb támadást a norvég demokrácia ellen, amely talán túl átlátható. Ez lehetőséget teremt azoknak, akik úgy érzik, hogy nem tartoznak a közösségünkhöz, kívülállók. Van véleményük, meggyőződésük és kétségbeesetten próbálnak szeretetet kapni, de a rendszerben nem találják a helyüket, mint Breivik. Ezután kialakult benne egyfajta nárcizmus. „Hogyan láthat valaki engem? Hogyan lehetek valaki?” Fontos volt, hogy meg tudjam érteni az ő frusztrációját ahhoz hogy el tudjam készíteni az Utoya, július 22. játékfilmemet.

Több filmrendező próbálja megérteni a szélsőségeseket.

Remek filmek, művek, könyvek és irodalmi alkotások születtek arról, hogy megértsük, kik is a köztünk élő szélsőségesek. Voltak filmek az iskolai mészárlásokról és az elkövetőkről, például Gus von Sant Elefánt című filmje. De nem éreztem, hogy egy olyan erős film, mint az Elefánt, valamilyen vitát, mozgalmat indított volna el, bármi is történt volna, mivel a tettest mutatja be. Breivik mészárlása után volt egy hatalmas, több hónapig tartó tárgyalás Oslóban, az egész világsajtó ott volt. Mindenki megtudott szinte mindent, amit tudni lehet az áldozatok és az elkövető magánéletéről, de úgy éreztem, hogy ez valószínűleg nem a helyes perspektíva. Meg akartam nézni, mi segíthet nekünk megérteni az extremitást általában. Természetesen a filmben elmagyarázom, ki a tettes, miért tette – de ő nem lehet a főszereplő. Az, hogy nyomás alatt élünk, valamilyen módon része volt a projektemnek. Szorosan együttműködtem a túlélőkkel a családokkal, akik elvesztették szeretteiket, és a Munkáspárttal, a fiatalok szervezetével. Mindannyian támogatták az ötletemet, hogy foglalkozzak a témával, megpróbáljam elmesélni a történetet, de az ő szemszögükből, és szinte egyáltalán nem mutathattam meg a tettest. Persze, mindenhol ott van, de mint csak egy kísértet.

A Quisling – A vezér utolsó napjai című új filmjében a nácikollaboráns diktátort mutatja be. Miért volt fontos a múltba tekinteni?

A helyzet az, hogy úgy érzem, Vidkun Quisling története szinte olyan, mint egy kortárs történet. Közben annyira sok elem felfedezhető az 1930-as évekből abban, ami ma megjelenik Európában. Hirtelen a politikusok olyan kifejezéseket és szavakat használhatnak, amelyeket az elmúlt húsz, huszonöt évben nem lehetett használni. De az 1930-as években használt szavakat és kifejezéseket ma a politikusok használják. Számomra szinte lehetetlen volt nem foglalkozni Quisling történetével, és megpróbálni kideríteni, ki volt ez az ember, és miért hivatkozik rá ma is oly sok szélsőséges csoport Európában. És ha megnézzük a vezetőket, az államfők többségét a mai nyugati világban, úgy tűnik, hogy sok hasonlóság van a hozzáállásukban, a viselkedésükben, abban, ahogyan a megoldásokra tekintenek, az autokratikus, antidemokratikus vezetési stílusukban, ahogyan éveken át apránként felszámolták a demokráciát, ahogyan Quislingnek valóban volt egy teljes ideológiája arra, hogyan fogja felszámolni a norvég demokráciát, majd jött a háború, a német megszállás, és hirtelen ez olyan volt számára, mint egy ajándék. De ma is látjuk ezt. Látjuk az Egyesült Államokban. Látjuk Oroszországban. Illetve látjuk ezt más európai országokban is, azoknál a vezetőknél, akik kevésbé tisztelik azt a civilizációt, amely képes volt létrehozni egy olyan rendszert, ahol az emberek egyenlőbbek, ahol a szólásszabadság valóban nagy értéket képvisel.