Öt éve azért szerveztük meg az első Budapest Fórumot, hogy a mi városunk nevéhez ne csak a demokrácia lerombolása kapcsolódjon a világban, hanem a demokrácia megerősítéséről való gondolkodás is. Arra keressük a választ ötödik éve már, hogyan lehet erős, fenntartható demokráciákat építeni, hogyan tudjuk a demokratikus politikát a környezeti fenntarthatóság, a klíma- és az ökológiai válság megállításának szolgálatába állítani. Az, hogy ezek a kérdések egyre aktuálisabbak, két dolgot is jelent. Egyrészt azt, hogy a valóban fontos kérdéseket tettük fel. De jelenti azt is, hogy közös válaszok híján öt év alatt az aggályaink félelmekké erősödtek.
Az elmúlt öt évben a világ rosszabb hely lett azok számára, akik hisznek a demokráciában és a fenntarthatóságban. A gazdaságban folytatódott a tőke nyomasztó koncentrációja, a tőke és a munka egyensúlya felborult. Növekednek az anyagi egyenlőtlenségek, a szociális bizonytalanság állandósult a nyugati világban is. A nemzetközi kapcsolatokban a nemzetközi jog és a multilaterális kapcsolatok szerepét kezdi felváltani az egyoldalúság és az erő nyelve. A klímaválság és az ökológiai összeomlás folytatódik, pont úgy, ahogy azt a tudósok előre jelezték. Ám
a politikusok egyre nagyobb része úgy tesz, mintha ez csak a liberális elitek összeesküvése lenne. A valóban hatékony globális cselekvés esélye minimálisnak tűnik, a közvélemény kezd belefáradni a klímaszorongásba. A civilizációnk fizikai és biológiai alapjai veszélyben vannak.
A demokrácia hanyatlik szinte az egész világban. Egyre több helyen és egyre több ember kérdőjelez meg olyan korábban megkérdőjelezhetetlennek tűnő alapértékeket, mint a jogállamiság, a hatalom megosztása, a tolerancia és a pluralizmus. És mi, politikusok még mindig nem találjuk az ellenszert az ellen, ami egyszerre oka és következménye ezeknek a válságjelenségeknek: nem találjuk a receptet az autoriter, jobboldali populizmus ellen.
Hogy saját megfontolásaim mennyire számítanak eredetinek a demokráciaféltő gondolatok özönében, azt nem tudom, de én már nem akarok eredeti lenni, azt akarom elmondani, amit igaznak és fontosnak tartok.
Mert már a kérdésfelvetésen is ideje lenne változtatni. A demokrácia válsága helyett nem lenne-e hasznosabb a demokratikus pártok válságáról beszélni? A jobboldali populisták előretörése helyett pedig inkább a progresszív politika kudarcáról? Egy sokkal önkritikusabb nézőpontot javaslok tehát, és ez természetesen saját magamra is vonatkozik, hiszen én is az európai progresszív politika részének tartom magam. Ennek a megközelítésnek az az előnye, hogy a figyelmünket olyan dolgokra irányítja, amire tényleg van befolyásunk.
A populizmus kapcsán például sokat beszélünk arról, hogy a populista vezetők megválasztásuk után hogyan formálják át a maguk érdekei szerint a politikai intézményeket. Magyarország kapcsán is rengeteget beszélünk ezekről a hatalmi manipulációkról, amelyeket a kiváló magyar kutató, Scheiring Gábor a populizmus hardverének nevez. Pedig a hardver lebontásához előbb a szoftver legyőzésére lenne szükség. Azoknak a narratíváknak az ellentételezésére, amelyek a populisták támogatóivá teszik az embereket.
Mi, progresszív politikusok rendszeresen elkövetünk három hibát a populizmussal szembeni küzdelemben. Elsősorban éppen azért, mert túl sokat foglalkozunk a populista hardverrel és keveset a szoftverrel.
Az első, és talán leggyakoribb a populizmusra elitizmussal válaszolni. A populista vezetők azzal váltják ki leginkább a liberális elitek kritikáját, amikor felrúgják a politikai elitek között korábban meglévő konszenzusokat. A demokratikus játékszabályok felrúgása, az idegengyűlölet, a tudományos tények megkérdőjelezése természetesen mélyen elítélendő. De ha a populistákkal szemben az a legfontosabb kritika, hogy felrúgják a korábbi konszenzusokat, az csak megerősíti a szavazóikat abban, hogy a populisták őket képviselik az elitekkel szemben. A demokrácia az emberek túlnyomó többsége számára nem absztrakt intézményeket jelent, hanem valódi képviseletet. A populisták népszerűsége azért növekszik, mert egyre több ember érzi azt, hogy a hagyományos elitek nem képviselik őket. Nem foglalkoznak a valós problémáikkal és szorongásaikkal. A populizmusra tehát nem lehet válasz azt elitizmus. Sokkal inkább az, amit Ekrem İmamoğlu Isztambul főpolgármestere, akit az Erdogan-rezsim börtönbe zárt, úgy hívott: peopleism. A hétköznapi emberek problémáira valódi választ kereső politika. İmamoğlu nem véletlenül lett Törökország legnépszerűbb politikusa és lett minden más ellenzéki politikusnál veszélyesebb kihívója Erdoğannak.
A másik veszély, ami szinte kódolva van a populizmussal szembeni fellépésben, az a status quo-pártiság. A populisták fő politikai ellenfelei szerte a világon centrista vagy konzervatív politikusok, ám per pillanat, függetlenül attól, hogy a populisták hatalomra kerültek-e vagy sem, az európai országok jelentős részében a populista erők népszerűbbek náluk. A konzervatív-liberálisok vezette demokratikus nagykoalíciók legfontosabb közös politikai üzenete a demokrácia védelme vagy helyreállítása. Ez természetesen rendkívül fontos üzenet, a populisták előretörését azonban láthatóan nem állítja meg. Fel kell tennünk tehát a kérdést, hogy a demokrácia korábbi modelljének a védelme, visszaállítása helyett nem a demokrácia egy új modelljének a felépítésére kellene felhatalmazást kérni a választóktól? Olyan új demokráciamodellre, amely mélyebb bevonást és védelmet ad az állampolgároknak a rendkívül bizonytalan világban.
A harmadik nagyon nehezen kikerülhető hiba a polarizáció erősítése. A populistáknak lételeme a társadalmi megosztottság. Ezzel tudják lerombolni a demokratikus játékszabályok iránti közös elkötelezettséget és erősíteni az őket támogató szavazók lojalitását. Nagyon nehéz erre a megosztó politikára jó válaszokat adni. Saját magamról is tudom, hogy néha milyen nehéz ellenállni a gyűlölet örvényének. Pedig ez végzetes hiba. A legnagyobb hiba pedig, amikor a progresszív tábor a populisták szavazóit is hibáztatja. A populisták számára politikai főnyeremény, amikor a progresszív oldal politikusai vagy véleményvezérei a populistákat támogató alacsony státusú szavazók állítólagos tudatlanságával vagy előítéletes gondolkodásával magyarázzák a demokrácia leépülését.
A polarizáció további erősítése miatt tartom problémásnak, ha nagyvárosokról úgy beszélnünk, mint a demokrácia és a jogállam szigeteiről. Köztudott, hogy a nagyvárosokban sokkal nagyobb a demokratikus és progresszív politikai támogatottsága, mint a kisebb településeken. De ez részben azért van, mert a nagyvárosok többsége képes előnyére fordítani a globalizációt, az itt élők nagy részének - természetesen nem mindenkinek - kevesebb oka van a szorongásra. A városok vezetőinek igenis dolga kiállni a demokrácia és a fenntarthatóság értékei mellett, egy olyan korban, amikor a nemzeti kormányok egyre inkább ennek az ellenkezőjét teszik - a kormányzati tiltás és fenyegetés ellenére ezért szerveztük meg a Budapest Pride-ot is. De a sziget-hasonlat megosztottságot és felsőbbrendűséget mutat. A régi időkre utal, amikor a városok falakat építettek, hogy megvédjék az értékeit. Most azonban – ahogy Ferenc pápa mondta Budapesten – falak helyett hidakra van szükség. A városoknak nem az a dolguk, hogy megőrizzék maguknak a demokrácia és a fenntarthatóság értékeit, hanem az, hogy a helyi kormányzásuk magában hordozza a demokrácia új, inkluzívabb, emberibb országos modelljének a lehetőségét is.
De mi lehet az a vezérfonal, amelyre fel lehet fűzni a progresszív várospolitika legfontosabb gondolatait úgy, hogy azok teljes értékűek maradjanak, de mégis vonzerőt gyakoroljanak azokra a választókra, akik a populisták felé fordultak? Otthonosság. Az elvesztett otthonosság visszaszerzése. Talán ez lehet ez a vezérgondolat.
Arlie Russell Hochschild amerikai szociológus öt évig élt egy jobboldali környezetben Louisianában, hogy megértse azt a „mély történetet” , amely hangos Trump-támogatókká tett olyanokat, akiknek valójában semmilyen hasznuk nem származik Trump politikájából. Könyvének címe: „Idegenek a saját hazájukban”. A válasza pedig: az emberek elvesztették a hitüket abban, hogy kemény munkával fel lehet emelkedni, olyan tényezők miatt, amire semmilyen ráhatásuk nincs. Elárultnak érezték magukat és elvesztették az otthonosság érzését.
Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy a valahová tartozás érzése az egyik legalapvetőbb emberi szükségletünk. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – írta Tamási Áron szívet melengetően. Mert az otthon olyan tér, amely ismerős, amelyhez pozitív érzelmek fűznek, amelyet személyes kapcsolatok szőnek át. Egy társadalmi-politikai rend is lehet otthon, ha biztonságot és stabilitást teremt, ha igazságos és tisztességes. Nem kell tökéletesnek lennie, de mégis az otthon ad értelmet az életünknek.
Az otthonosság volt a vezérgondolata az elmúlt száz év egyik legsikeresebb progresszív politikai projektjének, a svéd jóléti állam kialakulásának.
Per Albin Hansson, a svéd szociáldemokraták legendás vezetője és a modern Svédország egyik atyja a „Folkhemmet”, azaz „a nép otthona” fogalmát tette a jövő svéd társadalmáról szóló szociáldemokrata vízió átfogó metaforájává. A világhírű magyar baloldali filozófust, Heller Ágnest is az otthonosság filozófusának nevezte egy tanítványa. Heller számára az otthonosság egy olyan jelentést adó kulturális hagyomány, amelyben másokkal osztozunk.
Az otthonteremtés politikája egy sor gyakorlatias feladatot jelent egy városvezető számára, a lakhatási problémák kezelésétől az életminőség javításán át a részvételi csatornák megnyitásáig. A progresszív várospolitika kortárs elméletei, a kompakt város, a sétálható város, a 15 perces város vagy az egészséges utcák koncepciója nagyon sok mindent megragad a jó élethez szükséges tényezőkből. Az otthonosság politikája azonban ehhez még egy nagyon fontos dolgot hozzá tesz. Identitást ad. Önbecsülést. Pont azt, amit sokan elveszítettek és éppen ezért szavaznak a populistákra.
Meg vagyok győződve arról, hogy a civilizációnk jövője múlik azon, hogy meg tudjuk-e állítani a demokrácia további leépülését és ezzel megteremteni az ökológiai összeomlás elkerülésének politikai feltételeit. De ez nem fog sikerülni attól, hogy ugyanazok a szavazók egyre kétségbeesettebben követelik ugyanazt. Új társadalmi koalíciókat kell létrehoznunk egy új, fenntartható demokratikus modell megteremtéséhez.
Hogy hogyan? Például úgy, ha Budapest is városból otthonná válik.
Elhangzott angolul 2025. szeptember 17-én Budapesten a Közép-európai Egyetemen rendezett Budapest Fórumon.
