Vannak azok a művek, amelyek annyira beépültek a közös műveltségbe – különösen az iskolai kánon részeként –, hogy újraolvasni őket szinte fölöslegesnek tűnik. A vadkacsa is ilyen: tudni véljük, miről szól, ismerjük a címét, a nevét, a jelentését. Aztán jön egy előadás, amely nem újraértelmezi, nem radikálisan átírja – csak visszaadja. Megmutatja azt a darabot, amit valójában még soha nem láttunk.
Egy adaptáció, amely ennyire jelen idejű, világos és következetes – és mégsem válik didaktikussá vagy mesterkéltté –, ritka. Ostermeier nem kifordítja Ibsen drámáját, hanem pusztán mai közegbe helyezi át: az 1884-ben íródott szöveg ma élő emberek között, ma ismert terekben, ma érzékelhető problémákkal telítődik meg. És közben nem bicsaklik egy pillanatra sem. Nem recseg, nem zökken, nem torzul. A jelenetek sorrendje változatlan. A konfliktusok szerkezete sértetlen. Néhány szereplő kikerül ugyan – bizonyos mellékalakok nyilvánvalóan áldozatul estek a színpadi sűrítésnek –, de mintha mindig is ott lett volna. Az az érzése az embernek, hogy ez a szöveg eleve így volt megírva.
A rendezés fókuszába olyan társadalmi ellentmondás kerül, ami már Ibsennél is jelen volt, de mára különösen élessé vált: az igazság feltétlen kimondásának igénye. A vadkacsa ebben az olvasatban szinte válaszként hat Ibsen két évvel korábban írt darabjára, A nép ellenségére. Ott az igazság még abszolút erkölcsi kategóriaként jelenik meg – mint amit bármi áron ki kell mondani, akár a közösség ellenében is. A vadkacsában viszont ez az igazság már nem egyszerű kijelentés, hanem küzdelem: valami, ami megpróbál utat találni egy olyan világban, ahol mások inkább rejtegetnék. Az előadás nagy kérdése az, hogy mi történik, ha valaki ezt az igazságot a legszűkebb családi közegre próbálja ráerőltetni.
A radikális őszinteség, amely Gregers Werle rögeszméje, ma már terápiás jelszóként is terjed a világban: teljes életet csak az élhet, aki soha nem hazudik.
Ostermeier nem az eszmét gúnyolja ki, hanem annak emberi következményeit mutatja meg: hogy lehet igaznak lenni – de közben pusztítani is.
Mert miről is szól A vadkacsa? Egy generációkon átívelő hazugságláncról, ahol apák és fiúk ugyanazokat a hibákat ismétlik – miközben mindenki azt hiszi, más utat jár. Gregers Werle, a tehetős nagyvállalkozó fia hazatér, hogy szembenézzen apja múltjával, és közben beleavatkozik gyerekkori barátja, Hjalmar Ekdal életébe. Gregers apja korábban tönkretette Hjalmar apját, de anyagilag támogatta a fiút, így a segítés és a bűntudat viszonya eleve zavaros. Gregers most azt hiszi, az igazság kimondása lehet a megtisztulás útja. Arra biztatja Hjalmart, hogy beszéljen őszintén a feleségével – például arról, hogy a lányuk, Hedvig, talán nem is az ő gyereke. De az „igazmondás” nem tisztít, hanem rombol: a család összeomlik, a gyerek öngyilkos lesz, és Gregers küldetése véres véget ér. A vadkacsa – egy sérült, mentett, a padlástérben fogságban tartott állat– annak a hazug valóságnak a jelképe, amelybe a szereplők belekapaszkodnak, mert az illúzió számukra élhetőbb, mint a valóság.
Ostermeier rendezésében nincs semmi extrém. Legalábbis semmi olyan, ami a német rendezői színházról eszünkbe jut. Nem áll a feje tetejére a darab, nincsenek radikális elrajzolások, harsány teatralitások, öncélú gesztusok. Amit látunk, az annyira valóságos, hogy szinte már nem is reális. Naturalizmus a szó legmélyebb értelmében: szinte szagoljuk, tapintjuk, érezzük ezt az életet. Az otthon, ahol a történet többnyire játszódik, egy kopottas, 70-es, 80-as évekből itt maradt belső tér: ízléstelen, esetleges, szeretve szedett-vetett.
A nézőtéren mellettem ülő hölgy idegesen mocorgott és néha a térdére csapott, mintha egy régi, befejezetlen családi vitát élne újra. A közönség reakciói egy ponton túl már nem a színházhoz tartoztak – hanem az élethez. Horkantások, felzúdulások, fojtott nevetések – mintha a saját nappalinkban ülnénk, a saját tragédiánkba bámulva. Egy ponton a rendezés még direkt módon is kinyitja a teret: a színész megszólítja a nézőket, és szavazásra bocsátja a darab központi kérdését – ki hazudott már a szeretteinek, és van-e jogunk ilyet tenni?
A Schaubühne színészei nem játszanak, nem alakítanak, nem ábrázolnak. Élnek, léteznek. Ismeretlen ismerőseink, a mindennapjaink figurái.
A rendezés egyik legfontosabb döntése, hogy Hedvig – az eredetileg tizenhárom éves lány – itt már tizenhét. Nem gyerek többé, hanem egy öntudatra ébredő fiatal nő, akinek szavai mögött saját gondolatok, saját világlátás körvonalazódik. Az ő döntése már nem naiv kétségbeesés, hanem tragikus ítélet. És miközben a lány kilépne a hazugságok világából, az apja egyre mélyebbre süllyed bennük. Hjalmar Ekdal figurája a valósággal szembesülni nem akaró, önnön egyediségéről meggyőződött, nárcisztikus férfi, aki képtelen kilépni a saját varázsvilágából. Aki másokat dolgoztat maga helyett, miközben a jövőbe tolja a megoldást: majd, ha feltalál valamit. A darab elején még mi is hajlamosak vagyunk hinni neki – a végére azonban világossá válik, hogy nem lesz találmány. Csak illúzió.
Napok óta nem megy ki a fejemből a gondolat, hogy vajon én hazudtam-e már hozzám közelállónak? Emlékeim szerint nem. De ez igaz-e? Vagy hazudok magamnak?
Talán ez a legfőbb tanulsága a Vadkacsának: hogy az őszinteségnek is van árnyéka. És hogy a legnagyobb kérdés nem az, hazudtunk-e – hanem hogy mit kezdünk az igazsággal, amikor végre szembenéz velünk.
Infó: Ibsen: A vadkacsa. A Schaubühne Berlin produkciója. Rendező: Thomas Ostermeier. 2025. szeptember 21-ig Berlinben a Schaubühne színházban
