A 40. Wizz Air Budapest Félmaraton immár hagyományosan a szeptember egyik legnagyobb sporteseménye a fővárosban, az idén pedig a jubileumi alkalomnak köszönhetően rekordlétszámú résztvevő, mintegy 20 ezer versenyző állt rajthoz az ELTE TTK lágymányosi campusánál, hogy legyőzze önmagát és a 21 kilométeres távot. Én magam is ott voltam, futócipőben, izgatottan vártam a rajtot. A végén pedig, a képzeletbeli célszalagot átlépve, tele örömmel és büszkeséggel zártam életem második félmaratonját.
A felkészülés
Az internet világa már telis-tele van ilyen-olyan edzéstervekkel, amelyek a félmaratoni távra való felkészülést támogatják. Az első félmaratonomnál be is tartottam egyet, heti kétszer futottam, kis- és nagyfutást tartva, így a versenyt megelőző hónapban már havi 100 km-nél tartottam. Futás mellett evezek is, heti kétszer, így, mivel téli időszakban jártunk éppen, ez ergózást jelentett, belefutottam a túledzés hibájába. Kénytelen voltam az ergózást visszavenni a verseny idejére.
Az esemény napján Budapest is más arcát mutatta. Szombat reggel, ébredést követően – futóruhában – elindultam a rajt helyszínére. A villamos már tele volt a félmaratonra tartó emberekkel. Aki korábban átvette a rajtszámát, a pólójára már is ki volt tűzve. A helyszínre érve csak úgy vibrált az embersokadalom a különféle színes mezektől, pólóktól és futócipőktől. A rajtszámom átvétele után gondoltam, benézek az „oroszlánbarlangba” is, ami nem más, mint a férfi öltöző, de – érthető okokból – nem időztem ott sokat.
A rajt előtti percek mindig különlegesek. Ott állni több ezer ember között, akik mind azért jöttek, hogy bizonyítsanak saját maguknak, és megéljék a futás örömét. Beállni abba az idősávos emberoszlopba, amit vállaltam, majd haladni egyre közelebb, a rajthoz. És aztán – futás!
Holtpontok és átlendülések
A rajtnál a tömeg megindult, és a jól ismert budapesti utcák hirtelen új értelmet nyertek. Az egyetem épülete nem a hétköznapok világa volt többé, a Duna-part, ahol sétálni szoktunk, most futókkal volt tele. És persze kegyetlenül pörkölt a nap… A hétköznapok világában élve talán ezt sem észleljük, de amikor az ember félmaratont fut…
Az útvonal nemcsak fizikai kihívás, hanem lelki is. A város hangjai, a szurkolók tapsa, a frissítőpontoknál kapott víz – mind-mind apró kapaszkodók, amelyek segítettek tovább vinni a lábamat, akkor is, amikor az izmok már tiltakoztak.
Valahol a táv közepe táján, 10 km körül elérkezik a pillanat, amelyet minden futó jól ismer: az első holtpont. Ekkor testünk jelzi, hogy most már elég lenne. Ekkor ettem meg az első PowerBar-os energia zselémet. És haladtam tovább. Érdekessége még a dolognak, hogy ilyenkor az idő múlását is másképp érzékeli az ember. Az első 10 km-ig tartottam a 6 perces időt, utána 7 perc körül futottam már. Mégis úgy érzékeltem, mintha ugyanannyi idő telt volna el kilométerenként. A 17. km-nél jött el a második holtpont. Ilyenkor lassan minden méter küzdelemmé válik az emberben, már kevésbé tud koncentrálni a mozgástechnikára, arra, hogyan teszi a lábát. Ilyenkor már az is elég, ha beér. Ekkor ettem meg a második energia zselémet. A teljes táv alatt kétszer mentem el vécére, amikor láttam, hogy éppen nincsen sorbanállás a mobil fülkék előtt. És úgy 4-szer ittam a verseny ideje alatt.
A 21 kilométer utolsó szakaszát futni olyan érzés, mint amikor egy hosszú, fárasztó nap végén hazaér az ember. Tudja, hogy közeledik a pillanat, amire várt. Az utolsó száz méteren már szinte lebegsz – nem a fáradtság, hanem az öröm dominál. A futó emberek többsége azonban már csak sétált ekkor.
A célban persze nem maradhatott el a fotó a nyakamban lógó éremmel, izzadtan és fáradtan, kényszerűen mosolyogva – ez az élmény nehezen leírható. A félmaraton nemcsak egy verseny, hanem egy út: egy út, amely önmagunkhoz, önmagunk megismeréséhez vezet.
Önmagunkra és másokra figyelve
Félmaratont futni egyszerre nagyon személyes és nagyon közösségi. Egyrészt saját magadra, a mozgásodra, és a tested reakcióira figyelsz, másrészt közben nincs olyan pontja a távnak, ahol egyedül lennél. Az út szélén ott vannak a szurkolók, akik idegenekként is mintha úgy motiválnának minket, mintha már ezer éve ismernénk egymást, és persze ott vannak a futótársak, közöttük akad, aki mellett kilométereken át egy ritmusban haladsz, anélkül, hogy egy szót váltanátok – mégis kezded kiismerni őt pusztán a mozgásából.
Nekem a legemlékezetesebb pillanatok közé tartozott, amikor a Margit-szigeten, körülbelül a 12. km-nél megszólalt mögöttem egy hang: „Hajrá Csepel!” – A mondat rövid volt, de olyan erőt adott, hogy újult lendülettel folytattam a versenyt. Az illető egy szegedi evezős volt, aki felismerte a Csepel Evezős Klub emblémáját, amely a pólóm hátuljára volt nyomtatva.
Örökre az emlékezetembe vésődött továbbá, amikor a pesti rakpartom – nagyjából a Parlament környékén – elérkeztünk egy olyan pontra, ahol szurkoló is alig volt, és semmi mást nem lehetett hallani, csak a cipők halk, tompa topogását az aszfalton – rendkívül üdítő volt!
Egy félmaraton több, mint sportesemény. Ez egy ünnep, amikor a város együtt lélegzik a futókkal. A pálya mentén családtagok szurkolnak, táblákkal a kezükben, zenészek húzzák a nótát, önkéntesek osztják a vizet. A résztvevők pedig a világ minden tájáról érkeznek, így Budapest egyszerre válik nemzetközi színtérré és közösségi otthonná.
Sokan kérdezik: miért fut valaki 21 kilométert, ha közben teljesen kifárad, ha fájdalmas, ha hónapokat kell rá készülni? A válasz szintén önmagunkban van: A futás nemcsak a testet, hanem a személyiségünket is fejleszti. Segít megmutatni és tanulni a saját határainkat, és azt, hogyan küzdjük le ezeket. Amióta futok, az élet más területein is sokkal tudatosabbá váltam, például javult az önmérsékletem és az önfegyelmem. És amikor a célban átvesszük az érmet, nemcsak egy verseny emlékét tartjuk a kezünkben, hanem egy apró bizonyítékot arra, hogy többre vagyunk képesek.
A Wizz Air Budapest Félmaraton számomra egy történet, amelynek én is a részese lehettem. Egy történet a városról, amely más szemszögből is megmutatta önmagát, a futókról, akik együtt, mégis saját útjukat járva küzdöttek, és önmagamról, mert újra megtapasztaltam, milyen érzés legyőzni a belső kételyeimet.
