Tépelődik a fiam, hogy járjon-e továbbra is fociedzésre. Más lesz az edző, késő délutánba nyúlnak a tréningek, úgy érzi, nem képes felkészülni a másnapi sulira – sorolta az érveit. Nem győztem neki hangsúlyozni a mozgás, a valahova tartozás fontos élményének szükségességét, az „egy mindenkiért, mindenki egyért” alapelvének napi szintű gyakorlatát. Mellette, hogy a sporttól olyasvalamit kap meg, amit különben nem ad, vagy nem úgy ad az élet. Visszafogottan érveltem. Tudtam, szavaim az ellenkező hatást válthatják ki. Eszembe jutott egy eltemetett emlék, ami talán soha nem kerül elő, ha nem győzködöm a fiam.
Tizennégy évesek voltunk, meggyőző fölénnyel vezettünk a régiós nagypályás serdülő foci bajnokságot. Kiskunfélegyházára utaztunk a soron következő mérkőzésre. Olyan csapattal találkoztunk, amelyikkel addig soha. Az ellenfél eredményei magukért beszéltek, ami intő jel lehetett volna. Igaz, mi vezettük a bajnokságot, tele voltunk önbizalommal, nem éreztük úgy, hogy bárkitől félnünk kellene. Akkor úgy éreztem, remek csapat a miénk. Több kiemelkedő képességű játékosokkal rendelkeztünk, tűzbe mentünk volna egymásért és az edzőnkért. Úgy tűnt, nyerő társaság a miénk.
Ez a hitünk a kiskunfélegyházi mérkőzésig tartott, ahol borzalmasan elvertek. Máig emlékszem, 5:1-re kapunk ki. Nem szívesen írom le, de az eredmény ránk nézve még hízelgő volt. A Honvéd Kun Béla SE serdülőcsapata szabályosan átrohant rajtunk. Fizikai adottságokban, gyorsaságban, és a játék minden elemében lényegesen jobbak voltak nálunk, amivel pályán lévő játékosként már a mérkőzés második percében tisztába voltam. Dermesztő volt. Emlékszem csapattársaim döbbent tekintetére, a félelemre vagy az azzal határos érzésre, amivel egymásra néztünk. Ilyen játékerejű csapattal még nem találkoztunk. Fogunkat összeszorítva küzdöttünk, hősiesen védekeztünk, még egy gólt is szereztünk, mégis megalázó volt, amit átéltünk.
Soha nem volt olyan csend az öltőzőben, mint a meccs után. Soha olyan csend nem volt a buszban, mint hazafelé menet. Közel százharminc kilométert kellett megtenni, így volt idő elgondolkozni a mögöttünk álló kilencven percről. Néha lopva felnéztem, de senkivel nem tudtam felvenni a szemkontaktust, mindenki magába roskadva ült, lehajtott fejjel. Néha olyan érzésem volt, soha nem érkezünk haza, pedig ennek a csendnek és hallgatásnak egyszer mégis véget kell érnie – üvöltöttem hangtalanul magamban, és a határán voltam, hogy elsírjam magam.
Amikor leszálltunk a buszról, Matyi bácsi, az edzőnk annyit mondott: - Fiúk, ezt kedden megbeszéljük.
Nem akartam ezt a történetet elmesélni a fiamnak, pedig
a foci tanított meg először, mi a kudarc, a megszégyenülés, a megalázottság, a sikertelenség, a képességeinkben való kételkedés. Azt az érzést, hogy a szilárdnak hitt világunk hogyan omlik össze kilencven perc alatt.
És ami még ennél is fontosabb: mindezeken úrrá lenni és túljutni.
Tavasszal hazai pályán 1:1-et játszottunk velük. Többet nyertünk, mint a döntetlenért járó pontot.