Kötcsén, kordonok és a TEK védelmében piknikezett a Fidesz, és természetesen Orbán Viktor is beszédet mondott, aminek mindenki a belpolitikai üzeneteire koncentrált, de volt egy olyan elejtett mondat a miniszterelnöktől, ami nem kellene, hogy elsikkadjon.
Beszédében Orbán Viktor – szokásához híven – megint a világpolitika nagy megfejtéseibe bonyolódott. Európa és a Nyugat – mint azt ugye tudjuk már Sztálin óta – hanyatlik, Oroszország – ahogy a legutóbb összeomló áttörési kísérlet és az alaszkai „béketalálkozó” is bizonyítja – megnyerte a háborút Ukrajnában, és „Ukrajnát épp most osztják fel”. Itt álljunk meg egy pillanatra!
Sem megnyerve nincs a háború Ukrajnában, sem a felosztás nem zajlik. Az alaszkai találkozó pont azt bizonyította be, hogy Trumpnak sem ment el az esze, és nem fogja az egyébként amerikai fegyveripart pörgető háborúban megadásra kényszeríteni Zelenszkijt, Putyin vagy Orbán szép kérései ellenére sem. Hiába, az USA egy szuperhatalom, saját érdekekkel. A biztonsági garanciák sem jelentenek semmilyen felosztást, hiszen ha ez így lenne, akkor a Baltikum országai is fel lennének már osztva az Egyesült Államok és többi NATO tag közt – például részben jelenleg is magyar Gripenek látják el a régió légtérvédelmét. Ezek szerint Orbán igényt tart mondjuk Litvánia egy részére?
Persze kikövetkeztethető, honnan jött Orbánnak ez a teljesen légből kapott felosztósdi: az Európai Uniót rendszeresen a Szovjetunióhoz hasonlítja, pedig tisztában lehetne vele, hogy mekkora különbség van a kettő közt. Egyrészt az EU-hoz a magyar nép népszavazáson, önként csatlakozott, vállalva a kötelezettségeket és az előnyöket is, amit a tagság jelent. Másrészt a Szovjetunióval szemben Orbán nem nagyon vétózhatna semmit, sőt, a Kremlétől eltérő véleményt sem fogalmazhatna meg – illetve megpróbálhatná… Ehhez képest „Brüsszel” békésen tűri, hogy a magyar kormányfő folyamatosan szidja.
A fő probléma viszont általában a háború és béke kérdése, amit illetően a kormány már eddig is problémás álláspontot képviselt, és önmagát is kellemetlen helyzetbe navigálta. A háború legelejétől kezdve Orbán Viktor békéről beszél, viszont soha nem kerül szóba, hogy Vlagyimir Putyin állítsa le a háborút és vonja vissza a csapatait. Ebből a szempontból a béke egyoldalú, és Ukrajna vereségének elismerését, majd elkerülhetetlen területi csonkítását jelenti.
Ez a nézőpont viszont azért problematikus és önellentmondásos, mert a Fidesz identitásának két történelmi alapköve az ’56-os forradalom és a szovjetekkel szembeni hősies ellenállás, illetve a trianoni békeszerződésben megcsonkított Magyarországon kívüli magyarság képviselete. Orbán Balázs már tavaly elkezdte összetörni az ’56-os alapkövet azzal, hogy „pont ’56-ból kiindulva mi valószínűleg nem csináltuk volna azt, amit Zelenszkij elnök csinált két és fél évvel ezelőtt, mert felelőtlenség”.
Ezzel gyakorlatilag az akkori forradalmárok hősiességének értelmét is megkérdőjelezte, mert hát felelőtlen magatartásukkal csak azt érték el, hogy meghaltak. Ehhez képest a történészek nem kis százaléka gondolja úgy, hogy a megtorlásokat követő „enyhülésben” és „gulyáskommunizmusban” nem kis szerepet játszott az újabb forradalomtól való félelem. Korábban az Orbán-kormány tagjai is inkább ezt emelték ki: megmutattuk a nagyobb hatalomnak! Ráadásul Somkuti Bálintnak egy hasonló poszt miatt repülnie kellett a Szuverenitásvédemi Hivatalból, igaz, az eredeti megszólaló azóta már a Fidesz kampányt vezeti.
De Orbán Viktor „békepolitikája” a Trianonhoz való viszonyulást is kikezdi. A trianoni békeszerződés – avagy békediktátum – a magyar történelem egyik, a mai napig velünk élő traumája, ahol nemcsak a területi veszteség kerül elő sérelemként, de az is, hogy a magyar delegáció véleményét gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták, és az országhatárokat kijelölő bizottságok nem foglalkoztak az etnikai arányokkal, hanem pusztán stratégiai-gazdasági érdekeket szem előtt tartva darabolták fel az országot.
Putyin megszólalásaiból az vehető ki, hogy a békéért cserébe a már megszállt területek mellett még teljes egészében meg nem szállt további megyéket követel, valamint Ukrajna önvédelmi képességeinek és lehetőségeinek, valamint gazdasági talpraállásának ellehetetlenítését. Ezt ha valakiknek, hát nekünk, magyaroknak át kellene éreznünk! Az hagyján, hogy területeket csatolnának el, de sem az etnikai összetételt, sem a gazdasági lehetőségeket nem veszik figyelembe, és csak az a cél, hogy a megmaradt csonka ország kiszolgáltatott legyen a szomszédjainak. Ismerős, ugye?
Ezen történelmi tapasztalatok birtokában, valamint úgy, hogy a Fidesz identitásának részét képezi a trianoni országhatáron kívül került magyarok képviselete, Orbán Viktor mégis képes úgy beszélni egy másik ország felosztásáról, mintha az egy matekpélda lenne mondjuk az általános iskolás tankönyvben. Volodimirnek van egy almája. Hogyan oszthatja el ezt az almát Donald Vlagyimir, Viktor és Ursula között úgy, hogy Vlagyimir kapja a legértékesebb részét? Volodimir meg így járt.
Orbán Viktor ezzel a politikával hatalmas károkat okoz a magyar külpolitikának – amit Szijjártó Péter látványos „barátsága” Szergej Lavrovval csak tovább súlyosbít. Hiába vagyunk egy szövetségi rendszer része, előbb-utóbb elfogy a türelem a különutasokkal szemben. Trump már finoman jelezte is, hogy mit várna el; nem véletlen, hogy Orbán nem utazott el Pekingbe a katonai parádéra, ellentétben például Robert Ficóval.
De ami belpolitikai szempontból nagyobb baj, hogy a magyar történelmi és kulturális alapokat rombolják az ilyen megszólalások. Azt már elérte Orbán, hogy a magyar „jobboldal”, amely történelmileg oroszellenes volt, ma gyakorlatilag Putyin propagandáját visszhangozza. De ezzel az ütemmel a XX. századi magyar történelem két, talán legfontosabb traumáját, Trianont és az ’56-os forradalmat is politikai termékké teszi és kiüresíti. Ez pedig, politikai oldaltól függetlenül, elfogadhatatlan.
A szerző történész.