Bármi megtörténhet, már semmin sem lepődnek meg az isten háta mögötti városkában. Derelyegrád, azelőtt Kukujev, dicsőséges szovjet találmányról kapta nevét, az óránként hárommillió húsos derelyét előállító gépezetről. Kár, hogy a kánikulában az étel megromlik, munkásosztagok hordják ki a szeméttelepre orrfacsaró bűzben. Így kezdődik az Ilf–Petrov-szerzőpáros szatirikus kisregénye. Régi mese A derelyegrádi szellem, először 1928-ban jelent meg Oroszországban, túl a polgárháborún, a vajúdó szép új világban.
Karnyújtásnyira a kommunista kánaán, ígérik a hatalmasok. Csak hát, elvtársak, vannak még hibák.
A kórházban műtét közben vekkerórát varrnak a beteg hasába. A szakszervezeti titkár lenyúlja a Vörös Segélyt, azután rádióbarátok körének tagdíjaiból pótolja a hiányzó rubeleket. Az új kultúrpalotában annyi az oszlop, hogy látogatók már be sem férnek, ellenben megfeledkeztek a vécéről, a gondnok a Munkás-Paraszt Ellenőrző Bizottság udvarán vizel. A Lóvakaró népi irodalmi csoportosulás tagjai újságcikkekben gyalázzák a többi írót, mást nem is írnak. A szellemi élet fénypontja a gramofonkezelők vetélkedője, ahol a Kara-kum sivatag öntözéséről szóló brosúrát lehet nyerni. Fényes zománctábláról álmodik a bürokrata: FÉLFOGADÁS NINCS. Import banánra egyedül a mobil majomkiállítás Molly gorillája jogosult, de előle az őrök ellopják.
Egy nap váratlan esemény forgatja fel Derelyegrádot. A Népjóléti Iroda kishivatalnoka a szeplőeltüntető csodaszappantól – szintén dicső szovjet vívmány – láthatatlanná válik. Pánik tör ki, elvégre észrevétlenül kihallgathat, feljelenthet bárkit. Így lesz „a legjelentéktelenebb kispolgár, Filjurin elvtárs a város lelkiismerete”. (Radványi Ervin fordítása) Kétségbeesetten próbálnak tisztességesnek látszani az emberek, de hamar belefáradnak az erőfeszítésbe, inkább elűzik a kellemetlen szellemet.
Ilja Ilf (1897–1937) és Jevgenyij Petrov (1902–42), a két csúfondáros odesszai fiatalember a vasutasok üzemi lapjánál kezdett párosban publikálni; utóbbi testvéröccse az ugyancsak író Valentyin Katajevnek (Távolban egy fehér vitorla). Két klasszikusuk, a Tizenkét szék és az Aranyborjú folytatását, az Osztap Bender-trilógia záró regényét már nem írhatták meg. Egyik örökifjú sem érte meg a negyvenedik születésnapját: Ilf tébécében halt meg, Petrov elesett a honvédő háborúban.
„Az igazat megvallva, Derelyegrád iszonyú egy város volt. Sőt annál is rosszabb. Az odavetődő idegen egyenesen fantasztikusnak gondolhatta. Egyetlen idegen sem tudta elhinni, hogy mindaz, amit lát, valóság, és nem valami különös és nyomasztó álom. (…) Nehéz elhinni, hogy létezett egy ilyen város, mint Derelyegrád, ámde mindazonáltal létezett, és ezt a tényt lehetetlen figyelmen kívül hagynunk.”
A kísértethistória száz év múltán mintha a szemünk láttára kelne életre: az egyszer már elföldelt szovjet zombi riogatja az abszurditások örök városát. Bármi megtörténhet, aki itt él, az nem lepődik meg semmin. Már megint ugyanaz a régi mese. Legfeljebb keservesen elszellemtelenedett.